"Gondolatok" ha nem is a könyvtárban...

Megígértem, hogy beszerkesztek egy valóságos élményt, mely annak hiteléül szolgálhat, hogy az elvégzett munkánk gyümölcsét úgylehet évek múltán ízlelhetjük meg…és akkor nem arra gondoltam, hogy kimutatást készítek arról, ki milyen területen talált magára azok közül a gyerekek közül, akiket megtanítottam az elmúlt évek során írni, olvasni... hozok egy ennél sokkal konkrétabb példát a "sajátaim" közül egy, a közelmúltban történt esemény kapcsán…számomra ennek a történésnek az üzenete egyféle pozitív visszajelzés a végzett tevékenységemmel kapcsolatban… a főiskola utolsó évében nappali hallgatós jogviszonyomat levelezősre cseréltem…ennek elsődlegesen az volt az oka, hogy megyei ösztöndíjas lévén - ami akkori „valutaárfolyam” szerint havi 700 forintos összeget jelentett tanulmányaim idejére - olyas kósza hírek jutottak a fülembe, hogy azon korábbi évben végzett tantársaim, akik szintén ezzel bírtak, a maradék álláshelyek közül választhattak, vagy vissza kellett téríteni a kifizetett pénzt…arról most nem szólnék, hogy a döntést még mennyire „siettette” a huszonnal kezdődő évekre jellemző szerelmi életem:)…tény, hogy hírét vettem egy első helyen elfogadott pályázat visszamondását (mivel az illető lány az őt inkább csábító fővárosban kapott igenlést szívesebben vette, hát azt választotta)…ez a helyszín számomra optimális paraméterekkel bírt, hát le is csaptam rá, annak rendje-módja szerint…az iskola azonban akkor még hezitált, mivel nem tudták azt, amiben én már akkor első kézből TUTI biztos voltam…nem csűröm-csavarom, végülis én lettem az, aki az adott helyen tanítójelöltként (merthogy ez volt a titulusom) 1979. szeptember 1-jével elkezdhette a tanévet…itt három évet töltöttem, és ebből a második évben első osztályt kaptam, ami azért nem volt kis dolog….mivel azonban egy kísérleti program bázisaivá lettünk, a következő első osztály is a „maci” szellemében indult, és újra velem…no, akik ekkor kezdtek mára bizony idősebbek az akkori önmagamnál is…mikorra másodikosok lettünk volna, lévén, hogy tulajdonképpen az még nagyon az az időszak volt az én életemben is, hogy kerestem a helyem, szóval rövidre fogva két településsel közelebb költöztünk, azaz éppen oda, ahol most is élek…aztán teltek-múltak az évek, és nem kis nosztalgiával gondoltam ezekre az időkre… szintúgy pillantottam a valamikori szolgálati lakásra azon alkalmakkor, amikor átutazóban voltam ezen a településen…aztán az internet megjelenésével feltűntek a közösségi oldalak, ahol aztán jónéhány valamikori kis tanítványom neve nagyon ismerősen csengett….néhányan megjelöltek másokhoz meg éppen én „kopogtattam be”…de akkoriban tulajdonképpen csak ennyi történt …és akkor az elmúlt augusztusban kaptam egy levelet, hogy megszervezik az osztálytalálkozójukat - ami első volt a sorban - és nagyon szívesen látnának….mit ne mondjak, elvarázsoltak…az ugye teljesen rendjén való, hogy a felsős kollégák ott szoktak lenni egy-egy osztálytalálkozó vendéglistáján, főleg, ha ott is él a tanár néni, bácsi, azóta is…de hogy én, aki huszonhat éve kerültem el onnan, ráadásul egyetlen évig voltunk „munkaviszonyban” egymással…azon a szombat délelőtt izgalmamat levezetendő óránál is tovább böngészgettem a közösségi lapot, meg azt a pár régi fényképet, amely birtokomban volt…aztán megérkezve előkerültek a résztvevőktől további kincsek….annyira jó volt látni őket, és persze rájuk ismerni….egyszerűen leírhatatlan volt az öröm, majd az élmény is, melyben részeltettem múlt év szeptember 13-án….a nevek szépen sorba visszajöttek…amit igazán rekordteljesítményként tartok számon, az pedig az, hogy miután elém tettek egy harmadikos korukban készült osztályképet, 2-3 kivételével be tudtam a név alapján azonosítani a fiatalokat…mindenki hozott ugyanis történetet iskolás emlékei közül, amit én különösen nagy figyelemmel hallgattam, miközben azon a bizonyos fényképen megkerestem a megszólalót…kaptam tőlük egy csodaszép csokrot is a sok kedves szó, történet mellé…mert volt aki éppen első osztályos történést idézett meg tüneményes módon, és persze a többi évfolyam eseményeit is újraéltük…tehát azt gondolom, hogy nem jellemzően rossz emlékeik között őrződtem meg, a meghívás ténye mit sem fémjelezhet jobban, minthogy ott vagyok valahol a nem rossz oldalon.)…elhangzottak tündéri megjegyzések is, ami már-már anekdótai határokat súrolt….egyikőjük pl. aki nagy mókamester hírében állott is mindig, azt mondta, hogy a helyzet az, hogy Ő Pocahontast kereste a szemével megérkezésemkor, lévén, hogy a hosszú hajamat - mely oly’ sok éven át volt a „védjegyem -, akkoriban gyakran viseltem befonva, „befoncsikolva”...és most tekintsünk el a sztori valós irodalmától, ami szerint a Pocahontas valójában Matoaka, és akinek a nevét többféleképpen is fordítják:)…jelen esetben a hangsúlyt a hosszú haj kapta, ami azért „kísértette, kísérte” is őket, mert a szintén jelen lévő egykori kolléganőm, aki váltott engem, bizony szintén hosszú barna hajkoronával bírt….aztán volt egy aranyos történet – melyet megvallom az évek az én agyamból kimostak, és nem azért mert nagyon restellkednem kellene miatta, mégha kellene is - miszerint az egyik srác a „ha már ennyire nem érdekel, akkor menj ki” kifakadásomat abszolút komolyan vette, felállt és elindult az ajtó felé....az összes, akkori elsős életkorának teljes tapasztalatával…meg a gyermeknapi osztályrendezvényünk, az eseményt dokumentáló fényképek…csupa-csupa szívet-lelket melengető emlékek, kedves pillanatok…az már aztán habot képez a tortán, hogy a mai napig levelezünk az egyik szervezővel, akitől épp a minapi postával érkezett a következő, úszás helyszínemmel kapcsolatos „értékelő” válasz-szösszenete, amit én hihetetlen nagy örömmel fogadok…talán megbocsátható bűnözésbe esek a közreadással: