Olvasgatás közben akadtam a következő cikkre: http://www.femina.hu/ezo/lelekvandorlas_bizonyitek
…a felsoroltak közül a telepátiával - talán - valamelyest legrokonabb a négyből úgy vélem a déja-vue…jóllehet hatalmasat mellétrafálok ezzel a megállapításommal, aminek oka a tudatlanságomon túl, hogy csupán az „ugyanaz, ugyanolyan” szavakra fókuszáltam:
„A déja-vu egy nagyon misztikus dolog. A déja-vu az az érzés, amikor úgy érzi az ember, hogy az ami éppen az adott pillanatban történik vele, az mintha emlékeztetné egy pontosan ugyanolyan pillanatra, tehát mintha már egyszer átélte volta az adott pillanatot pontosan ugyanolyan formában. Nyilván sokféle nézőpontből létezik sokféle magyarázat a déja-vu jelenségre.
A pszichológia magyarázata szerint az a jelenség oka, hogy a két szemünkből általában egy időben érkezik az azonos információ az agyunkba, ám nagyon ritkán előfordul, hogy nagyon rövid, a másodperc töredéke különbséggel érkezik meg kétszer a két szemből ugyanaz az információ. Ilyenkor az agy úgy érzi, hogy egyszer már átéltük ugyanezt, egyszer már feldogozta a kapott ingert, és ez igaz is, hiszen egy nagyon rövid idővel azelőtt (ami a sok százszor vagy ezerszer kevesebb idő egy másodpercnél) már valóban feldolgozta ugyanezt az információt. Ám hiába kutakodunk az emlékeink között, nem találunk hasonló helyzetet, hiszen nem is volt ilyen, a fenti okok miatt.” (http://pszichologia.blog.hu/2006/12/04/deja_vu_kutatas_varatlan_fordulata)
Mégis a lélek, ami „fogságban tart” most engem…hát csoda, hogy innen csupán egyetlen lépés volt eljutnom Tóth Árpád: Lélektől lélekig című, - ha emlékezetem nem csal - 1923-as keltezésű verséhez..
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
Egy frappáns, rövid, tömör elemzés a költeményről:
http://hu.shvoong.com/books/romance/1635018-l%C3%A9lekt%C5%91l-l%C3%A9lekig/
S amikor továbbra sem hagyott mindez nyugodni, legyen szó a nem épp kora délutáni órákról, akkor újabb remek sorokra akadtam…az egész nagyon elnyerte tetszésem, és egészséges irigységet tápláltam a szerző irányába, merthogy annyira azokkal a szavakkal, és annyira úgy fogalmazta meg, ahogy szívesen megtettem volna…a számomra „bajnok” („csempion”) az a cikkben „ecsetelt” tisztás-hasonlatán túl a befejező mondatok pozitív kicsengése…
„Van út lélektől lélekig?
Mit is értünk pontosan az út fogalma alatt? Valójában egy adott pályán haladó test mozgásának kezdőpontja és a test jelenlegi tartózkodási pontja közötti ív hosszát. Ez a tudományos definíciója. De megfogalmazódott bennem egy kérdés: minden alkalommal ragaszkodnunk kell az anyagi világ tényeihez? Nem hiszem, így esetünkben sem valószínű, hogy ezen a szálon kellene haladnunk. J
Tegyük fel, hogy jelen esetben az út egy olyan érzelmi kapocs, ami összeköt két embert. Talán nem is kell feltétlenül pozitívumokra gondolnunk, hisz lássuk be, létezik kölcsönös gyűlölet is. Utálatunk személye pedig éppen annyit foglalkoztat bennünket, mint aktuális kedvesünk.
Van-e út lélektől lélekig? Van-e kapocs az emberek között? Vagy csak élünk a világban magányosan? Számomra ez az eshetőség hátborzongató lenne. Hogy miért? Mert az ember társas lény. Szüksége van arra, hogy tartozzon valakihez. tehát úgy gondolom, hogy van. Lennie kell, hiszen az igényünk meg van rá. Igaz ez még nem garantálná, mégis úgy hiszem, hogy nem lehet megszokás, és szükség kérdése családunkhoz, szerelmeinkhez és barátainkhoz kapcsolódó viszonyunk. Persze az érzelmi kötelék is érdekes kérdés, mert lehet viszonzatlan egy szerelem, és egyoldalú egy barátság, de nem tűnik el nyom nélkül, nem marad reakció nélkül.
Ha tévednék, csak gondolják végig, hogy milyen sok fontos ember van az életünkben! És hány ember, akinek mi vagyunk fontosak!
A problémát manapság talán a felgyorsult társadalom okozza. Tizenhárom évesen a gyerekek már discoba járnak, nem olvasnak, mert „kinőttek” már a mesékből. A felnőttek látástól mikulásig dolgoznak, csak hogy megélhessenek, hogy feljebb jussanak a ranglétrán. Már nincs idő elmélyült beszélgetésekre. Semmire nem kapunk haladékot. A világ felzabálja azokat, akik nem asszimilálódnak. Nincs időnk kapcsolatokat keresni, s ha mégis sikerül kialakítani egyet, nem mindig van időnk fenntartani. Menthetetlenül eltávolodunk egymástól, másoktól, gyakran önmagunktól is.
Nem kapunk időt hogy egy-egy csöndes pillanatban elraktározzuk, feldolgozzuk azt, amit mások közvetítenek számunkra.
Sokan magányosak. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért. Észrevettem, hogy annak ellenére is lehet valaki magányos, hogy házas, vagy rengeteg jó ismerőse van. Talán pont az utak hiányoznak, ami összeköthetné a lelkeiket? Talán ők nem akarnak közel kerülni senkihez? Tucatnyi ember között is érezheti valaki magát elhagyatottnak. S nem mindig tudjuk, hogyan fogjunk hozzá egy híd kiépítéséhez?
Tóth Árpád tette fel a kérdést Lélektől lélekig című versébe: „A Sirius van tőlem távolabb, vagy egy-egy társam?” Nem akarok hosszas műelemzésbe kezdeni, de szerintem nem véletlen, hogy a „társ” szót használja. És nem csak a rímek miatt alkalmazza ezt. Valóban érdekes kérdést tett fel. Tudományos szempontból, fizikailag egyértelmű lenne, hogy ostoba kérdés, de lélektanilag, már megalapozottabb.
Néhányan talán úgy gondolják, hogy a tökéletes összhang, csak a tökéletes megértés alkothat utat. Ezzel nem értek egyet. Az ember csak a legritkább esetekben, vagy még akkor sem tudja pontosan átadni az érzéseit, gondolatait, úgy, ahogyan azok benne megfogalmazódtak, úgy hogy a másik értse, hogy számára az mit is jelent. Mondhatom bárkinek, hogy „szeretlek” de nem fogja érezni, hogy mennyire. A képi és fogalmi sík igencsak eltér egymástól. A világot mindenki a saját szemüvegén át látja.
Puritán példával élve a tenger szóról nekem viharok, és erő jut eszembe, míg valaki másnak talán egy napütött tengerparti nyaralás. Ugyanaz a szó, más hatás.
Kérem, gondolják végig az én nézőpontomat. Innen tekintve nincs szükség a teljes összhangra. Elég, ha belátjuk, hogy másak vagyunk, és elfogadjuk ezt a tényt. Ahol nincs előítélet, fenntartás, elvárás a másikkal szemben, csak a türelem és a tisztelet kap helyet, ott talán nagyobb eséllyel jelenik meg a kérdéses összeköttetés. Talán elég tudatában lenni a különbözőségeinknek ahhoz, hogy ne is különbözzünk annyira. Igényelnünk kell mások társaságát, ahhoz, hogy megkaphassuk. De elég-e az igény? Nem tudom, de kezdetnek talán nem rossz. Nekünk is közelednünk kell ahhoz, hogy közelebb kerülhessünk a célhoz.
Mind apró tisztások vagyunk egy erdőben. S hogy a fák szövevénye átjárható legyen, ösvényekre van szükségünk. Egyszerre vagyunk tisztás, és az ösvényen haladó vándorok. El lehet jutni egyik rétről a másikra, vagy nem. Ez a két lehetőségünk van. De ez a kettő biztos. Van ösvény, amelyik járatlan. Van olyan, amelyik sosem készült el, és van, amelyik soha nem is fog, hiszen járhatatlan. Mégis léteznek, hiszen el tudjuk képzelni őket, meg tudjuk nevezni őket, és érezzük a hiányukat.
Két lélek közötti úttal is ez a helyzet, mint az erdei ösvénynél. Minél többet járunk rajta. Minél többször akarunk eljutni másokhoz, annál könnyebbé válik majd a haladás.
Ezért mondom, hogy nincs szükségünk tökéletességre. Akarat kell, hogy ne adjuk fel, minden egyes botlás után. Hiszen van út, csak meg kell építenünk.”
(http://www.diak.ajtp.hu/digitalcity/news/newsheading.jsp?dom=AAABDAWE&prt=AAABCVAX&fmn=AAABCVDG&men=AAABCVBX&hir=AAABGUXD)
S hogy zárjam azzal, ami a nyitó gondolatot adta...valamiért ez a kép is elkészült akkor ott az erdei réten, ha úgy tetszik erdei tisztáson...
