…és az idei márciusi repülős élmények eggyel történt szaporodását követően sem számolhatok be másról, mint csupa-csupa nagyszerű élményről…nem tapasztaltam a beharangozott felszállós effektust... nem lett igazuk azoknak, akik: „Na, majd az nem igazán lesz kellemes!”-sel próbáltak „ijesztgetni”…mindössze egyszer billegtünk, nem igazán jelentőset akkor sem…a látvány pedig, eszembe juttatott egy régi Generál slágert, miszerint: „A felhők fölött mindig kék az ég!” ..de még mennyire, hogy így van…10600 m magasságban, 800 km-es sebességgel, mínusz 62 fokban…jó szerencsém is közrejátszott valószínűleg, aztán az a nem mellékes tény is, hogy az odafelé menetre a lánykám becsekkolt online…ablak mellé természetesen….igaz, a 17.45-ös indulás nem túl hosszan tartó világosságot ígért, ahogy ez valóban történt is…visszafelé azonban a
„A 12. század óta készítik a híres gruyere-t, melyet elsősorban sajt-fondüként fogyasztanak a környéken, hiszen a fondü – a másik sajtétel, a raclette mellett – Svájc egyik nevezetes étke. Egy kiló sajt
…csodaszép, ragyogó napsütés, remek kiránduló idő…minden adott volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, mint ahogy nem is történt másképp….a viszonylag hosszabb autókázást követően csillapítottuk éhségünket az egyik étteremben: egy varrógépre emlékeztető alkotmányt- amiről persze tudniillik, hogy nem más, mint a raclett sütő- helyezett asztalunkra a nemzeti viseletbe öltözött hölgy. Ennek alján egy illeszkedő tepsiben téglányi sajtot olvasztottunk, melyet hosszú nyelű késsel, villával kenyérszeletekre kentünk, - saját készítésű- vaj, marhahúshártyák valamint héjában sült krumpli társaságában gyöngyhagymával, uborkával „savanyítva” áldoztunk a kulminális élvezetek oltárán….már amennyire ezt „áldozatnak” lehet nevezni…a desszert két gombóc fagyi, melyeket nagyon ízlésesen egy habcsók hullámcsíkra helyeztek…a menühöz fehérbor dukált, melyet a Lánykám Kedvesével összefogva fogyasztottunk, lévén, hogy sofőri beosztásban az én Kicsikém tündökölt az Ő ún. „kicsikocsijával”, mellyel aztán Húsvétkor meg is látogatott itthon…és szó szerint, mert számomra nagyon élvezetesen vezetett…természetesen lehetőség volt teázni csakúgy, mint kávézni, mely utóbbihoz - és a desszerthez- is saját készítésű tejszínt, vajat szolgáltak fel…már ennyi sem volt éppen kevés, pedig ezután következett a java…felsétáltunk - na, jó, helyesbítek: a korlátba kapaszkodva felvonszoltuk magunkat- az olvadásban lévő „maradékhófödtecsúszós” lépcsőkön a kastélyba, melynek termeit megőrizték hajdani pompájukban…nem pedig kihasználva a nevezetesség adta előnyöket, vendégek kényelmét szolgálandó hotellé alakították volna..igazán pompás látvány volt, és felejthetetlen élmény…korábbi emlékeim közül talán a szerencsi várhoz tudnám hasonlítani leginkább, csak kicsit nagyobb méretben….visszafelé nem kerülhettük el az esedékes forgalmi dugót, melyről az esti híradások is említést tettek....így aztán csúsztunk is egy órácskát a Winzerhausból (http://www.winzerhaus.ch/)...s mert senki sem akart - kettejük közül - bűnhődni, én pedig nem igazán ajánlgattam vezetési tehetségem megcsillanttatni, taxival mentünk fel a helyre (hegyre)…káprázatos volt a kiszolgálás, a bennünket ellátó Úr figyelmessége....akiről most a lapjukra rákeresve kiderült számomra, hogy nem más volt, mint maga a tulaj…számát nem tudom, hányszor jött asztalunkhoz anélkül, hogy tolakodó lett volna a stílusa…rendkívüli mód élvezetesen ismertette az általunk rendelt étkeket még az én számomra is, aki csupán minden huszadik szavából értettem meg valamicskét, …de ezzel a fajta imádattal, alázattal végzett munkavégzéssel – megkockáztatom- talán még életemben nem találkoztam…indításként felkarikázott saját sütésű barna és fehér bagettel szintén saját készítésű vajjal kínált bennünket….mint megtudtam egyébként ez így szokás. Herr Bühler élményszámba menő receptismertetője után választottunk, majd elfogyasztottuk a vacsorát (én speciel sült csirkét zöldségekkel, mert azt imádom)..és mintegy lezárásképp még egy háromlábon guruló földgömbre emlékeztető üveggömbből négyféle sajttal kínált bennünket, melyet dió, szőlő, alma társaságában porciózott tányérokra….és hát, hogy nehogy azt higgye már ez a sok finomság, hogy a kutya ette meg, egy igazán finom zamatú 2001-es vörösborral gargalizáltunk…hát meg kellett élnem ki se mondom hány évet, hogy egy ilyen estém legyen egy nem éppen akármilyen nap után…….amit örömmel tapasztaltam a visszafelé út szomorúságában, hogy mennyire evidens a gépre szállásig a reptér útvonal eligazító jelölése…a múlt nyáron nem igazán hittem, hogy képes leszek közel nulla nyelvtudással odatalálni időre az akkor aktuális „Gate”-hoz…jóllehet szorongással, mely nemcsak a búcsúzásból eredt, de akkoris rátaláltam…most pedig már azt kell, hogy mondjam, egyenesen élveztem azt, ahogy az E57-es kaput becserkésztem…olyan dolog is feltűnt számomra, ami semmiképpen nem mellékes…egyenesen „mellékhelyiséges”…vagy beláttam, hogy egy-egy szint csaknem vetekszik a mi „ferihegyink” csaknem teljes méretével….na jó, a logisztika azért nem annyira az erősségem, bevallom….még júliusban született meg az a hasonlat a fejemben, hogy amennyiben a repülőteret egy téli kabáthoz viszonyítom, úgy a hazai egy csikkzseb a zürichihez képest gyerekkoromból emlékszem, hogy a „sztyuvik” munkájáról azt gondoltam, csupa dűlöngésben kell nekik egyensúlyozgatniuk ott fenn a magasban….nem büszkélkedem vele, de ez elég hosszan el is kísért…aztán a valóság persze egész más…jószerével ugyanúgy kell mozogniuk, akárcsak a földön…semmi dűlés-borulás…nagyon klasszul szervírozták a sajtos vagy sonkás szendvics mellé az üdítőt és tea illetve, kávét, igény szerint….a múltkori repülésnél még mindezek mellé járt egy szelet egyen malév- nápolyi is...hát mostanra a talán a válság hatása, talán nem…egy biztos…ez a „fogás” menetben csakúgy elmaradt, ahogy jövetben…azt még szintén nagyon díjaztam, hogy visszafelé Graz fölött elhangzottak azok a paraméterek, amelyeket pár sorral fentebb már említettem…az odafelé út kapitánya nem tartotta indokoltnak az utazóközönség ebbéli tájékoztatását….én pedig azért is nagyon örültem annak, hogy már a nyári utazásomkor is közölték velünk a repüléssel kapcsolatos adatokat, mert szeptemberben a gyerekekkel egyből mértékegységezhettünk is ezen infók kapcsán…s hogy ne csupán a számokkal ostorozzam őket, s hogy jobban el tudják képzelni is azt a magasságot, a következőképpen demonstráltam:
- Tudjátok, ha a mi városkánktól kiegyenesítenénk az utat a szomszéd faluig, és azt az ég felé felállítanánk, nos, még akkor is egy icipicit afölötti magasságban szállna a repcsi…nem dicsekvés, de rendkívüli sikert értem el vele szeptemberben is…onnantól kezdve a kétméterest Zalán bácsi magasságnak, illetve két Orsikányinak hívtuk, utalva szálfa termetű kollégámra. Illetve aprócska osztálytársukra…nos, nem volt ez másképp sem most sem…és hát az már csak hab a tortán, hogy közülük egy-két fogékonyabb emberke rögtön váltotta is át a közös megegyezéssel kialakított SI mértékrendszerünkre az ismertetett adatokat…ennyi szakmázást követően hangsúlyozom mégegyszer csodás volt….ennél jobb csak még egy út lehet…lesz:)
https://www.youtube.com/watch?v=w_-aUm5c288
