A karosszékből álljanak most fel
Mozgásra 5 perc nem is nagy idő,
És minden 'reggel 'ismételhető!"
….legalábbis amíg esik a hó…merthogy így indult a nap, jóllehet az m1 valamikor esténként harangozta, zenélte „fel" tv-torna műsorát…na, ez sem a közelmúltban volt....jónéhányónk bizton emlékszik még rá…
S egy régebbi adást felemlegetését követően fentebb pár sorral vázolt tornamutatványok közepette (mivel az agyműködés eme dologhoz nem igazán szükségeltetik, vagyis) sepregetés közben - Juckó biztatásán felbuzdulva - elkezdtem kutakodni gyerekkori iskolás élményeim után, melyeket az emlékezetem, ha pontosan determinálom, a passzív emlékezetem megőrzött.
Második osztályban új tanító néni vett át bennünket, Hajmási Ildikó…és most bevallom, előkerestem az általános iskolai bizonyítványom -amiben a névre a történelmi hűséget szem előtt tartva - ráellenőriztem…
Arra nagyon emlékszem, annak idején rajzolni olyan fenemód nem szerettem…mára már konszolidálódott a helyzet, inkább úgy fogalmaznék, másolni elég jól tudok…
Valaha a gyerekszoba falát innen-onnan „összehozott" munkáim tették lakályosabbá Kincsecském számára: Hápi kacsa, tv-maci, az ágytakaró nyuszikája, kutyusa, vagy éppen Frédi és Béni a két kőkorszaki szaki, stb. talán hitelesen bizonyítják…aztán amikor Ő már úgymond kinőtte, az osztálytermem falát dekoráltam velük, nem teljesen önzetlenül, bevallom, hiszen úgy napközben is egy-egy szempillantás erejéig újra „visszarepülhettem", magamhoz közelebb érezhettem az emlékezés által azokat a csodálatos időket, mikor még a falon keresztül is meghallottam egy-egy éjszakán ahogy megfordul, és lecsúszik róla a takaró, amikor még „Jatács Tina"-ként mutatkozott be, és sorolhatnám aprókorabeli történeteit…azt nem állítom, hogy osztatlan sikere volt az elképzelésemnek, lévén, hogy azt az Ő személyes ereklyéinek tartotta, és már mégis, anya, azért mégse- érvelgetett...egyes gyerek, azoknak minden hátrányát, előnyét produkálva...de aztán rám hagyta..
Önálló alkotás terén, mellyel rajzolás iránti tehetségem megnyilvánult, a házikó és pöttyös labda szintjén megragadtam…ez sem lehet véletlen: előbbi az én, utóbbi a lányom óvodai jele volt…
No, de vissza a múltba…. valami őszi alkotás lehetett – talán, de mérget nem vennék rá -, és a rajzórát valami miatt helyettesítette egy másik tanerő…nos, Ő megkönyörült rajtam, és besegített a mű elkészítésébe…ez nem is lenne főben járó bűn, úgy vélem…de ami eztán következett, nos, ez az ami igazán emlékezetessé tette a történéseket…..akkor még bizony osztályozás volt, szó sem esett szöveges értékelésről…így aztán legközelebbi órán kiosztotta az „állandó" tanító néni az előző órán mással készített munkát…s láss, hallj csodát: az értékelt munkadarabon egy csodaszép hármas díszelgett érdemjegy gyanánt…szóval az történhetett, hogy az egyik kollegina nem igazán értékelte túl a másik rajzkészségét…egyikőjük megrajzolta, a másik leosztályozta az én nevemmel „fémjelzett rajzot"…ha így jobban belegondolok, nem tartom valószínűnek, hogy én lehettem az, akivel kivételezett volna aktuális osztályfőnököm….vagy nem is nekem szólt a tulajdonképpeni osztályzat, csupán valami lappangó titokra sikerült rávilágítani, mely kettejük egymáshoz való viszonyában bújt meg…ezt mára már eldönteni teljesen lehetetlen…nem is igazán akarom…de intő példaként szolgálhat a pályára lépőknek: jobb azért TUTI tájékozódni, mi is történik osztályunkban, amikor mi éppen nem vagyunk jelen….
