Első meghatározó "élmény" jelen témakörben az anya-gyerek kapcsolat, melyet első nekifutásra természetesen gyerekfővel él meg az ember.
Az első csoda, mondhatni…..és ami a fő, tartson minél tovább!!!!
Amikor el kell búcsúzni örökre a számunkra nagyon fontos személytől, akkor egy nagyon szoros kapcsolat új tartalommal fog megtelni. El akkor sem veszhet, egyfajta módon továbbél, csak éppen egy-egy szál virágban, egy-egy sóhajban "lát napvilágot" (persze az elejtett számtalan könnycseppekről sem feledkeznék meg!)
Onnantól nem lehet beugrani a Mamához egy pár szóra, legalábbis nem lehet az eddigiek szerint. Ez óriási dolog az ember életében.
Én sajnos nagyon korán átestem ezen. Kicsit több, mint húsz éve járok ebben a cipőben, mégis "iszonyú kényelmetlen", nem akar hozzám idomulni az eltelt sok-sok idő ellenére sem. Azt hiszem, nem is fog! Ezzel lehet - de azt is csak azért, mert nincs más választás!- együttélni, de megszokni, megérteni.......sosem!
Egyébként a fájdalom, mely az imádott elvesztésekor uralkodik - azt kell mondjam, bármennyire nonszensz is, hogy- jótékony. Elvonja a figyelmet egy még nagyobbról, egy még mélyebben tátongó űrről, amelyet a születés-elmúlás magában hord. De így rendeltetett el, ezzel kell élnünk!
Aztán: „Mire felnő, mindent megtanul, mire felnő, mindent megtanul, mire felnő, elfelejti már, hogy volt idő, mikor még kérdezett, mikor válaszra várt, és az nem volt mindig érthető….. vagyis jön a kapcsolat VELE, a „Kedvessel”……hááát, ez is megér egy-két misét, az biztos…mennyire másképpen élhető meg, élhető át, visszaemlékezve, aztán persze élhető újra…miközben a lényeg nem változik, mert nem is változhat…és mégis…
A férfi-nő kapcsolatát értékelő Müller idézet egyféle főhajtás a nők előtt - véleményem szerint…márpedig "Hiúság, asszony a neved!" - írta valami Sekszpír Vilmos nevű külföldi illetőségű író úr. (Igaz, hogy ez az Arany János fordítás mások szerint eredetiben: "Gyarlóság, asszony a neved!".) :)))…szóval nő lévén, "megnyert" soraival, dehogy élni tudok-e eszerint...nos, az másik nagy kérdés!
"Az „igazi nő” – így mondják évezredek óta – odaadó. Ez a természetes.
De milyen az igazi férfi? Erről soha nem esik szó.
Mint ahogy arról sem, hogy odaadni magatokat egy ilyen önzetlenségre, megbízhatóságra, egy életen át tartó, hűséges szeretetre képtelen férfinek: felelőtlenség. Minden szeretet alapja az önmagunkkal való viszony rendezése. Elsősorban önmagunkat kell megszeretni – ez minden kapcsolatunk alapja. „Szeresd a társadat, mint önmagadat” – mondja Jézus. De mi van, ha önmagamat nem szeretem? Akkor senkit sem tudok szeretni? Ezért én híve vagyok annak – nem az „örök női szerep”, hanem a jelenlegi állapotok miatt-, hogy tanuljatok meg, női barátaim, egyedül lenni! Tanuljátok meg önmagatokat megismerni. Jól érezni magatokat nélkülünk is. Tanuljatok meg befelé fordulni. Saját lelketekért is élni. Tanuljatok meg szabadnak lenni. Ismerjétek fel, hogy az odaadás nem azonos a méltóság elvesztésével. Tőlünk, férfiaktól ezt nem fogjátok megtanulni, mert mi már régen elfelejtettük.
A legfontosabb, amiért éltek, nem másokban, hanem bennetek van! Méltóságnak hívják. Élhettek másokért. Mindeneteket odaadhatjátok a gyerekekért, a szerelemért, a férjetekért, még az életeteket is odaadhatjátok – de a méltóságotokat: soha!"
Kapcsolat a gyermekünkkel…
Számomra - és persze ezzel nemcsak én vagyok így- az életem savát-borsát adja. A fogantatás pillanatától, de megkockáztatom, már a tervezési szakaszban is nagyon sokminden múlik ennek majdani minőségén.
Mennyi erő meríthető belőle, mennyi energia "tehető" bele...nincs mértéke, mértékegysége....csak öröme, melynek útja olykor-olykor bizony csaták során elhullajtott könnycseppekkel is van kikövezve. Egyszer egy előadáson hallottam: ha tini korú gyermekeddel időnként úgy érzel, hogy minden "összeomlott", csőd vagy a dologban és az Ő is, stb.....nos, akkor nyugodj meg: kicsi korában valamit nagyon jól csináltál!
Nos, hát igen. Túl a tini koron, túl a mai napig meglévő "szemfestékeskönnycseppespárna"-sztorin...azt mondom, egyetértek az előadóval.
S amit nagyon óhajtok még, hogy ne is legyen ebben csalódásunk!
Történt már egysmás, mely túlélni akarásához, a "megakaromcsinálni"-érzéséhez a legnagyobb erőt a gyermekem létéből, vele való kapcsolatomból, fontosságából merítettem.
Újabb élethelyzetek jönnek, jöhetnek is még, aktuálisan kmrek százai választanak el, de kapcsolatunk minőségét ezek soha nem ronthatják!!!
Aztán, ha egyszer megadatik, hogy újabb generációs tag legyen életre híva...hát annak az időnek is csodálattal teli vágyakozással, várakozással megyek eléje, várom…
Aztán a teljesség igénye nélkül lehetne még említeni akár az iskolai (bölcsi, ovi és a nevelés-oktatás minden szintjéről eredeztethető) lakóhelyi, akár munkahelyi, de akár egy üdülés, utazás kapcsán szövődött, stb. kapcsolatokat, melyek között zajlik életünk.
"Míg van posta, és nem vágják el a telefonvonalakat, míg van mondanivalónk, s amíg minden szorongásunk és örömünk meg akarjuk osztani egymással, addig barátok maradunk. Mindörökre!” (Marion C. Garretty)
"A barátok olyanok, mint a csillagok. Nem mindig látod őket, de tudod, hogy vannak." (Ismeretlen)
"Talán nincs is olyan, hogy jó barát meg rossz barát - talán csak barátok vannak, olyanok, akik az ember mellett állnak, ha megsérül, és akik segítenek, hogy ne legyen olyan magányos….Nincsenek jó barátok. Nincsenek rossz barátok. Csak olyan emberek, akik házat építenek a szívedben." (Stephen King)
Háromféle megközelítés: egy modern, egy enyhén humorral fűszerezett, és a harmadik az, ami a "nyerő", a "legtelitalálatosabb" az én értelmezésemben. Nem is hiányzik szinte más belőle, mint nevén megszólítva megkérdezni őket, hogy éreznek ők minderről…
Éppen tegnap esett meg velem, hogy valaki, hosszabb hallgatás után, újból „előkerült” életemben…a teljes igazság – talán - megkívánja, hogy utaljak 2-es személyi számú mivoltára…valószínűleg, nem csupán az én, helyesebben a mi esetünkben van ez így, hogy időnként pauzák lépnek fel az ismeretségben…teljesen emberi, ha nem nap, mint botlunk egymásba…márpedig jó néhány km elválaszt bennünket egymástól….egy kéréssel kezdett….egy teljesíthető kéréssel, melyben pillanatig sem gondolkodtam azonban segítségére lenni...jóllehet mindemellett tudomására hoztam azt is apró szemrehányások közepette, hogy éppen a közelmúltban történt Diana kiállítás kapcsán szívesen összefutottam volna vele…de egy általam ismert, rossz, már nem élő telefonszám mindebben bizony nem volt túl nagy segítségemre…mostani telefonos megkeresése első perceiben, mikoris tájékoztatott, miről lenne szó, nos akkor végigpörgettem magamban a lehetőségeket, a tennivalót, majd közel egy órán belül már „landoltak” is munkahelyi postaládájában az általam elkészített, általa óhajtott fotók…plusz ez az illusztráció gyanánt alkalmazott, kapum előtt nyíló aranyeső képe, melyet az újbóli találkozás örömére csatoltam, küldtem el neki, „demonstrálandó”, hogy nincs bennem semmiféle negatív indulat, ne adj’ Isten harag….ráadásul az is igaz, hogy:”Az úttörő ahol tud, segít…”, s bár ismerkedésünk nem gyermekkorunkra datálódik, hiszen mindössze kb. négyéves…. akkoriban bizonyos szempontból mégis „úttörő” voltam….a magam útját törtem… a korábbihoz képest ugyanis úttörővé váltam, utat kellett törnöm magamnak az élet által akkortájt produkált viszonyai közepette…kapcsolatok tehát jönnek, mennek…valamint rendíthetetlenül velünk vannak, maradnak, sajátjainkká lesznek...és én azt gondolom, ez így is van rendjén…..
