A napokban lefoglalta gondolataimat az a bizonyos osztálytalálkozó, mely életem második tanévében tanítani „próbált” tüneményes kis elsősei szerveztek 20 év múltán, s amelyre az a megtiszteltetés ért, hogy engem is meginvitáltak…további képanyagot, nagyon szívhez szóló emileket is kaptam, mely aztán tovább bizsergette bennem az emlékeket, míg egyszerre eszembe jutott a harmincéves érettségi találkozónk…talán az időpont sem annyira a véletlen műve, hiszen a ballagást követően az elkövetkező hétfőn kell számot adniuk felkészültségükről a végzősöknek…tehát egy kis időutazás, és visszarepültem először csupán két évvel korábbra ( majd ennek kapcsán meg még visszább:)…előkerestem aktuális jegyzeteim, és most ideszerkesztem, hiszen:
„Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges ahhoz, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot.” (Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)
2007. október 13.
Mi, az 1973-77 közötti tanévek orosz-német tagozatos egykori nebulói felnőtt fejjel besuvasztottuk magunkat (ki könnyebben, ki nehezebben:) azokba a padokba, amelyek ó, ha mesélni tudnának…nos, ha azok nem, hát majd mi…a hiányzók sem maradtak "szó nélkül"..ki mit tudott róluk, közkinccsé tette…és a szmájli miatt jegyzem csak meg, volt ügyeletes mindentudónk is….a névsorban történt bemutatkozások után mivel valaha a kultúrfelelősi posztot én láttam el, így hát gondoltam kicsit felkészültebben megyek, viszek magammal valamiféle " kulturális műsort"…jóllehet nemcsak, mert már korábbról is ismertem Maya Angelou sorait, nevezetesen:
“Megtanultam, hogy az emberek elfelejtik, amit mondasz, és elfelejtik, amit teszel.
Az egyetlen dolog, amire emlékezni fognak az, hogy milyen érzéseket váltottál ki belőlük.”
…hanem talán, mert vágytam kicsit többet megmutatni magamból…nem mondom, hogy a legnyugodtabb hangszínt sikerült magamból előhívnom, de a kezdeti gombóc lassan feloldódott a torkomban, kevésbé kalimpált „túl” a szívem, és - már csak miért is ne?- a következő két idézettel kezdtem:
“Gyűjtjük az adatokat, dolgokat, embereket, ötleteket, “mélyenszántó tapasztalatokat”, anélkül, hogy megértenénk lényegüket… De néha eljönnek más idők is.
„Amikor megálljt parancsolunk magunknak, nyugodtan elüldögélünk valahol.
Elveszünk egymásra rakódott emlékeink halma alatt.
Figyelünk, és meghalljuk, amint egy másik világ halk szellői susogni kezdenek.” (James Carroll)
Lányok, fiúk, csapjunk bele! Hogy is zajlottak a napok egészen eddig...mik és hogyan játszódtak le bennem az elmúlt időszakban….egyik nap egy telefon úgy délelőtt 11 körül: mégis találkozunk...igen, mégis lehet belőle valami....újra láthatjuk egymást...izgat a dolog…megismernek majd, és én is megismerem Őket? Hányan leszünk jelen, hányan nem lehetnek már ott, mégha egyébként szívesen tennék is, de már csak messziről nézhetnek le ránk…mert biz' ezzel is számolnunk kell, sajnos, stb.
Utoljára az első ötéves érettségi találkozónk "esett meg", de annak immár 25 éve...gyors számolás, plusz, mínusz ennyi meg annyi...hát igen….kimondani sem kevés, hát még megélni ezt a harmincast…igen-igen, van olyan valamikori osztálytársam, akivel éppen ennyi ideje, hogy egyszer sem találkoztam….vagyunk páran, akikkel természetesen gyakrabban, mert hiszen egy városban lakunk…..megint másokkal a véletlen is hozta, hogy éppen egyszerre jelentünk meg valahol az elmúlt évek során, bár nem ugyanazon helyen élünk….és vannak, akiket azóta sem láttam, hogy a "megmérettetés" utáni banketten részt vettünk..és ekkorra már tolulnak az emlékek elő, egészen mélyről...az első közös szüretelés, merthogy akkoriban az is volt, és nagyon jó volt a közösség alakulása szempontjából.
Jónéhányan helybeliek voltak a tanévkezdéskor is, én egy kicsit távolabbi falucskából jöttem, így a kollégista sors jutott osztályrészemül…akkor még nem igazán hittem, gondoltam, számoltam azzal, hogy valaha ugyanezen a településen fogok dolgozni, lakni…….
Még élénken él bennem, ahogy busszal jöttünk Anyával beiratkozni…
- Emlékszel, Anya?- kérdezném szívesen, de a válasz sajna…és figyeltük az ún. falutáblát, mert nem voltunk igazán biztosak abban, hogy a falunktól a második, vagy harmadik helységben kell leszállni…aztán, amikoris megérkeztünk ahhoz a bizonyos táblához, elolvastuk, hogy igen, igen, itt vagyunk már, és ha beérkezünk a főtérre, le kell szállnunk...szóval akkor meg jött a következő kérdés:
"-Jó, jó, itt vagyunk, de most merre?"
Ám mint mindig, egy-kettőre megérkezett Anya mentő gondolata erre az eldöntendő kérdésre is.... ami nagyon kedves, kicsit talán "mosolyfakasztó" is......hihető vagy sem, azt figyeltük, melyik irányba indulnak az "ünnepi ruhában" öltözött, buszról lelépő fiatalok…...igen-igen, az akkor érettségizők lettek ugyanis az "idegenvezetőink"…utánuk indultunk, és ezzel nagyon is célba értünk, hiszen rövid (bár akkor nem is tűnt ez annyira rövidnek!) idő múlva a GIMIhez értünk.
Milyen érdekes! A mai napig a helységjelző tábla Bennem mindannyiszor egy pillanatra felvillantja ezt a meleg nyár eleji napot, annak történéseit…..pedig mennyi idő eltelt, hogy mindezt le is írjam.
Aztán sorolhatnám annak a négy évnek az eseményeit, hiszen élményekben, örömökben, izgalmakban, érzelmekben bővelkedett: a „nemtudomhanyadszori” bemutatkozó mondataink, melyeket mi már első nap délre kívülről fújtuk már egymáséit is, de az adott "tanerő", akivel akkor volt első óránk, mégiscsak először hallotta.....a matek órák azért, mert helyenként kínaival vetélkedtek (és hát közel sem a tanárnő készülékében volt a hiba!)..... az orosz óráink, amit én tudtam, imádtam, de nagy valószínűséggel azért, ahogyan tanárnő "közvetítette" felénk, és az élvezhetőségén túl az alaposságával is maximálisan elégedett lehettem!
Erre mi sem jobb bizonyíték, hogy főiskolai tanulmányaimat kezdve a válogatáson huszonponttal (és az nagyon is nem kevés, mert a második helyezettől csak pár pontok választották el egymást a sorban következőktől) sikerült ráverni a mindenfelől, "híres" középiskolákból érkező társaim teljesítményére, és csaknem, és nem is akárhogyan sikerült teljesíteni a továbbiakban is (márha a jelest elég jónak tartjuk!), azaz csodásan, minden különösebb megerőltetés nélkül "megéltem" a gimnáziumban tanultakból orosz nyelvtanból.
Persze említhetném a biosz-föci órákat, ahol a tanár úr egyéni humora, szóhasználata ma is mosolyra fakaszt, vagy a töri dogák, amikoris a puskázás olyan szintje fejlődött ki egyik-másik társam praxisában, amin csak ámulni tudtunk utóbb, és így tovább, és így tovább...felidéződik bennem, ahogyan elláttuk az iskolaboltban az ügyeletet, ami aztán azért is nagyon okos gondolat volt, mert az év végi kirándulásainkat abból is finanszíroztuk (Sopron, Veszprém, Pécs... bizony sokunk előtt akkor "nyílt meg")….aztán a nyári építőtáborok, a barack szedés (azóta sem láttam akkora szemeket), az ott történtek, amikor is egy óvatlan pillanatban lombostul a földön találtam magam…azok az ijedt tekintetek, mert hát persze, hogy némi csíny megelőzte a "leszállást", vagy ahogyan méregettük egymást a másik sulikból érkezettekkel, stb.
Szóval valami kimondhatatlan, megfoghatatlan, de nagyon szívmelengető, bizseregtető, nagyon távoli, ugyanakkor annál is közelibbiek, ezek az érzések, amelyek most eluralkodtak rajtam....és mindez egy váratlan telefon "érdeme…..mire eddig érkeztem, már teljesen rendben éreztem magam, előbújhatott, felszínre törhetett az általános iskolás éveim során másodállásban betöltött nótafa szerepem….merthogy ezután következett saját költésű csasztuska meglepetésem, melyet a kezdés előtt tanulmányozás céljából már „terítettem a többieknek, és melyet a találkozó híre motiválta…és amelynek zenei alapul Kovács Kati: Találkozás egy régi szerelemmel című dala szolgált együtt énekeltük az osztályfőnöki óra végén:
"Engedtessék Nekem először itt most
Pár pillanat figyelmet szentelni!
És hogyha tetszik segítséget adni
Velem együtt egy kicsit dúdolni!
Találkozás a gimis éveinkkel
Jól tudjuk mind, ez nagyon megható!
Idővel mindent másképp lát az ember,
De azt, hogy szép volt: nem vitatható!
Igaz, az évek, elszálltak azóta.
Az emlékeket belepte a hó.
S hogy mit jelenthet számunkra e szép nap?
Jól tudható, el nem vitatható!
Jöjj hát, visszaemlékezés!
Úgy kell, hogy közénk megérkezzél!
Vár ránk egy nagy beszélgetés,
minek emlékét őrzi majd sok kép!
Jöjj hát, hadd éljük újra át
ifjúságunk minden kedves percét!
S ha holnap visszagondolunk,
ne tűnjön soknak a 30 év!
Annak a négy évnek történéseiből
akár regény is összehozható,
amelynek minden egyes oldalárar
rengeteg élmény odaírható.
Az épület, a terem és a névsor,
a sok lánynév no, meg a srácoké:
mindegyik már az életünknek része,
miénk marad, utunkon elkísér.
Azok az órák vissza már nem jönnek,
de e falak közt, újraélhetők.
Hát fogadjuk meg, hogy újabb 5 év múltán
Találkozunk, bármit hoz az idő!
Jöjj hát, visszaemlékezés!
Úgy kell, hogy közénk megérkezzél!
Vár ránk egy nagy beszélgetés,
minek emlékét őrzi majd sok kép!
Jöjj hát, hadd éljük újra át
Ifjúságunk minden kedves percét!
S ha holnap visszagondolunk
ne tűnjön soknak a 30 év!"
Ha tapsvihar nem is, de néhány kellemes, zene füleimnek megjegyzést azért sikerült learatnom…de mai a fontosabb hatalmas élménnyel gazdagodtam…és nemigen volt ezzel másképp szerintem egyikőnk sem….
"Ne sírj, mert vége lett!Örülj, mert megtörtént." (Márquez,Gabriel Garcia)
Nem nehéz megfelelnem, mert nagyon jó volt, nagyon kellett, nagyon kellemesen telt.)))))
Jó volt látni egymást, hallani, hogyan élnek azok, akikkel valaha 4 éven keresztül nap, mint nap együtt " múlattuk ifjúságunk boldog perceit…
