„…öregszik minden,
A kert, a fák, a fal, s a bútorok.
A régi ház körül nagy élet nincsen…
.
Egy kis gyerek dereng emlékeimben,
Egy kis gyerek, ki már nem én vagyok.
Egy kis gyerek dereng emlékeimben,
Egy kis gyerek, ki már nem én vagyok.”
Szombaton jártam erre…valaha nagyon sokszor megfordultam ebben a házban…aki olyan sokat jelentett nekem, sajnos már meglehetősen rég nem lakja…hét évvel ezelőtti halálát követően, csak a temetőbe mehettem, mentem hozzá…. elég hosszú idő eltelt addig, amíg nem kerülővel közelítettem meg az egyébként háza felé eső egyéb úti célom…kerültem inkább, utcákat iktattam be, csak hogy ne kelljen előtte elhaladni…kerültem, mert fájt volna látni az épületet…kerültem, mert a hiány iszonyatosan marcangolta testem-lekem…kerültem, mert a ház körüli hercehurcával nem igazán tudtam mit kezdeni…kerültem, mondhatni megfutamodtam…ma már nem kerülöm, mert úgy gondolom, érzem, nem én vagyok az, aki inkorrekt volt…már ugye, ha volt….ma már nem kerülöm, bár a hiánya iszonyatosan marcangol most is, de próbálom nem erről a végéről szemlélni, megközelíteni…. kellenek, igenis szükségünk van a gyökerekre…ha a látvány olykor-olykor fájdalommal is jár…azonban tudatosan nem az elmúlásra, hanem a létezésre koncentrálok….arra az ajándékra, hogy VOLT az életemben…hogy Ő volt nekem….”Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént!” Gabriel Garcia Márquez szavai immár sokadszorra mutatnak utat számomra….szombaton már arra is „összegyűlt az erő” bennem, hogy megörökítsem a házat, ahol valaha annyi, de annyi jóban volt részem, aminek annyi, de annyiszor nyitottam kapuját…annyi, de annyiszor megvigasztalódtam, ha valami fájt…annyi, de annyira sokat kaptam emberségből, tartásból, szeretetből, s ha kellett, hát dörgedelemből is…annyi, de annyira TUTI biztos pontot tudott nyújtani…egy helyet, ahol a mindig tárt kapu fogadott, ahová bármikor betoppanhattam…ezek a helyszínek rettenetesen kellenek az emberek életében…és ezt a teret nagyon kellene tudni nyújtani, produkálni az ember gyerekének életébe is…ó, azok a felejthetetlen pillanatok, órák, évek…mind-mind csak az emlékeimben élnek…egy-egy alkalom, mikor kezemtől nyílt a konyhaajtó, és meghallottam hangját, hogy: - Te vagy az?
- Isten hozott…és már nevettünk, mert együtt folytattuk, hogy - mikor mégy?
Azok a csodálatos étkek…és napi ötször sem sok, soha meg nem unott, mindig fogyasztható, alapigénytelen, mégis csúcs krumplirántotta, melyet akárhogyis próbálom, nem sikerül előállítanom…mind-mind itt élnek bennem…. annyi, de annyira mélyen, kitörölhetetlenül „belémégve”….és ha bármit is igen, de ezeket senki el nem veheti…ez az enyém… és az övé….ahogyan rajtunk kívül még nagyon sok nagyi-unoka kapcsolat magában hordoz hasonló élményeket, melyeket egy idő után a régi ház látványa vulkáni erővel hoz felszínre….
