…már a gulya,
siessünk a kapuba!
Riska tehén lassan jár..
Fáradt szegény, meg-megáll.
Istállóba tereljük,
megitatjuk, etetjük.
Hozzuk ki a kis zsétárt
Fejjük, fejjük a Riskát!
… a versike még gyerekkori emlék…akkor jutott eszembe, amikor a tiszaigari arborétumból hazafelé jövet felfigyeltem a madarasi határban legelésző gulyára…dokumentálja a kép, bár kicsit messziről készült…a felső részben felfedezhető az „állatsereglet” …nagyimnak is sok-sok éven át volt tehene....meséltem már korábban arról, hogyan is kapták az ifjonc bocik a nevüket…igen-igen…arra kellett hallgatniuk, amilyen névnapon a világra jöttek…a frissen fejt tej illata, íze már sajnos a múlté…ahogy az az élmény is, amikor a lányom törppicúr-korában addig akaratoskodott, míg neki is meg nem engedték, hogy fejjen…előttem van az is, ahogyan megjelent szája körül a „tejbajusz”…aztán az itteni gulyagyeppel kapcsolatban elmesélem, hogy ez az a terület, ahol - abban az időben, amikor „személygépkocsivezetni” tanultam - a kezdő autóvezetők beavattattak…no, persze csak abban az esetben, ha azt az oktató úgy látta…emlékszem, én is nagyon készültem rá, hogy mikor következik…ám az első órát azzal kezdtük, hogy beszállás után a néhai „kiképzőm” bejelentette, hogy xy helyen van dolga, tehát indíts…na, nekem sem kellett több, és egyből hűledezésemnek adtam hangot, hogy Jézusom, azt sem tudom, merre van…egyébként a szomszédfalu….ennyit a logisztikai képességemről…mire ő megnyugtatni próbált három szóval: „Majd én mondom!”..így aztán az „előkiképzőterep” az én praxisomból kimaradt ugyan, de többször is felemlegettük a későbbiekben is a sztorit…Török lévén nem lenne szép, ha megfeledkeznék utalni arra, hogyan is járt Mehemed a tehenekkel…na, de hát ki ne tudná...ám talán a következő linkek közül még nem mindegyik ismert mindenki előtt…van köztük teljesen hétköznapi tehénbeszéd, van a Dolák-Saly Róbert-féle megközelítés, és hát nem maradhat el a humor sem, természetesen…
