“Mindig többet teljesíts, mint amennyiért megfizetnek, és egy napon majd többet fognak fizetni, mint amennyi a teljesítményed volt.” (ismeretlen)
Nos, ezzel a gondolattal jó ideje abszolút együttélünk, egyetértésben vagyunk…az első részével mindenképpen, már ami a többet-teljesítésről szól....három évvel ezelőtt kezdtük tanítani a prücsköket kolléga-barátnőmmel úgy, hogy a tantárgyak szétosztása mellett a napközis munka is a mienk lett…tehát a reggeli kezdéstől délután 4 óráig (hacsak nem éppen elfelejtettek a gyerkőcért fél 5 előtt jönni, merthogy példa azért erre is van) ketten, váltva vagyunk a gyerekekkel…és amikor éppen a másikónk tart órát, akkor is jelen vagyunk… ez így, eddig optimálisan működött is a kétkedő kérdezők legnagyobb sajnálatára, ellenkezésére, mert biz’ elég gyakran megkapjuk, hogy de mi a csodának vagy benn, ha nem a tied az adott tantárgy…nos, egyebek között azért is, mert pl. jön egy helyzet, mikor a valamelyik félnek egy-két, esetleg több napra is távol kell lennie (mert azért ugye a pedagógus csak ember, nem varázsló, hogy mondjuk egy makacsabb influenzát, vagy bármi mást, estéről reggelre ébredve levezényeljen)..ilyenkor biz’ nagyon jól jön, ha éppen a matekot tanító is tudja, hogy nyelvtanból mivel foglalkoztak az elmúlt órán, és persze fordítva ugyanígy igaz…vagy amikor már nagyon leterheli valamelyikőnket a nem mindig magasröptű gyermeki viselkedés és "agymenet", könnyíthessünk egymás terhein, hiszen egymás mentális, fizikai, lelki "topságából mindketten profitálunk.....szóval ilyesmik.....hát hogy aztán az idézet további része hogyan, miben realizálódik, annak csak a nagyon sokat tudó hatalmasok a megmondhatói….és igazából nem is biztos, hogy annyira kíváncsi lennék rá…az éppen elég, ha kapok esélyt arra, hogy teljesíthetek…sokan vagyunk így ezzel, tudom én azt persze…és ennek megítélésében is teljes az egyetértés köztünk…nagyszerű annak birtokában lenni, élni, tevékenykedni, hogy a másik képes befejezni az elkezdett mondatot, hogy egyikőnk még csak rágondolt, mikor a másik talán már el is kezdett valamit abból megvalósítani, hogy munkánkat alapvetően nagymértékben hasonlóan vagyunk képesek fajsúlyozni, azonos módon a hangsúlyozni a teendőket…azzal együtt, hogy a kanálcsörrenések is meg szoktak jelenni persze vendégségben…mert azért alapvetően nagyon eltérő természetűek, vérmérsékletűek, egyáltalán nagyon is más személyiségek vagyunk…és ez így jó….
“A magánynak egy gyógyító vigasztalója, barátja, játszótársa van: ez a munka.” (Auerbach)
Legyen szó időszakos vagy állandósult magányról egyaránt…legjobb terápia…nem nagy öröm, dicsekedni való tény, de ezt is volt szerencsém, szerencsétlenségem megtapasztalni...és az sem vigasz természetesen, hogy ebben aztán nem „élvez” az ember egyetlenséget, kizárólagosságot…bizony nemkevesen rendelkeznek ismerettel ebből a témakörből....TUTI nem áll sorba az ember érte, de ez aztán a legkevésbé sem garancia arra, hogy elkerülje…sajnos….de akkor még mindig lehet valaki a közvetlen környezetében, aki sokat tud segíteni….esetleg, mert Ő is átesett hosszabb-rövidebb időre ezen az állapoton…és mekkora töltetet tud adni ilyenkor egy-egy „párpercrebeugrottamhozzád”-élmény…egy falatka abból, ami a másiknál került az asztalra....és nem azért, mert nálam esetleg annyira nincs, hanem mert annyira nincs miért…hogy arról ne is beszéljek, mindennek már a fordított helyzetét is megéltük…én akkor azt gondoltam, hittem, mennyire tudom, érzem az Ő állapotát…ááá… csodákat…közel sem…jó ideje tudom, hogy mennyire nem volt ez a feltételezés helytálló...közelébe sem járhat az ember egy helyzetnek „külsősként”…csak amikor Ő is belelép abba folyóba, akkor lesz igazán vizes…de még akkor sem ugyanannyira, ugyanúgy….a saját tapasztalás nem az „eltudomképzelni”-vel egyenértékű, egyenrangú… nem vágyja az ember ezt a felismerést, de rendszerint el nem kerülheti bizonyos oknál fogva…kinél így, másnál úgy…igen, ez is mind-mind egy további tégla a kapcsolat építésében, ápolásában, mélyítésében, merthogy visszakanyarodjak, és a megkezdett szálat továbbszőjem, azért van itt egy nagyon nem elhanyagolható momentum: nagyon nem mindegy, hogyan is áll össze a fúzió, a két személy társulása ott az osztályban…szoktuk mondani volt, hogy legyen is bárhogy, azért számunkra ez egyféle jutalomjáték….ebben a felállásban, így, ahogy sikerült „összekerülnünk”…van nem kevés hasonlóság életünkben, és persze vannak dolgok, amelyek iszonyú nagy eltérést mutatnak kettőnk sorsában…talán éppen ezért kerek így, ahogy van…és ettől annyira emberi….és számunkra éppen ettől annyira élhető….
„Egy ember akkor is lehet boldog, ha semmije sincs, és látszólag semmi oka a boldogságra.
A boldogsághoz nem kell se rang, se vagyon, se kényelem, a boldogsághoz egyvalami a fontos, a tartósan jó közérzet.” (Jean-Pierre Montcassen)
Bosszankodhatunk is azért ami éppen van, de fontos lenne megbarátkozni a gondolattal, hogy rajtunk múlik, a közérzetünk jó-e, vagy sem….rajtunk múlik, hogy élhetőnek látjuk-e a világot magunk körül, vagy pőrölünk sorsunkkal a megmásíthatatlanon, a természetesen, a valóságon, amiben élünk….bármit kitalálhatunk annak érdekében, hogy boldogabbak legyünk az adott körülmények között…a hangsúly azon van, hogy pozitívan álljunk mindenhez….a gondok, bajok ellenére, ahogy az örömök meg-megcsillanásakor is éppúgy…és ez bizony nem könnyű…amennyiben azonban valaki olyan közvetlen környezetünkben, aki azokban a katartikus percekben is képes lelket önteni belénk, akkor az nagyon jó…nagyon emelheti a komfortérzetet…és írom mindezeket úgy, hogy közben mindkettőnknek megvan a saját „világa”…élete…
"Képzeld el, hogy az élet olyan játék, amelyben öt labdával kell zsonglőrködni.
A labdáknak nevük is van: munka, család, egészség, barátok és becsület.
Mindezeket a levegőben kell tartanod.
Aztán egy napon rájössz, hogy a munka gumilabda. Ha leejted, visszapattan.
A másik négy labda - család, egészség, barátok, becsület - üvegből van.
Ha ezek közül valamelyiket leejted, örökre megsérül, megreped, akár össze is törhet.
Ha megértetted az öt labda jelentőségét, meg tudod teremteni életed egyensúlyát…" (James Patterson)
…s ha jó sorsunk abban kegyes hozzánk, hogy a közelünkben produkál „jó dolgokat”, esetleg keveri a labdákat, hát ne legyünk restek észlelni, megkeresni, meglátni azokat…nyilvánuljon meg az akár otthon a négy fal között, akár ott, ahol a nap másik jelentős részét töltjük, vagyis a munkahelyünkön…azaz akár a magán-, akár a közéletünkben…
„A legjobb dolgok mindig a közelünkben vannak.
A lélegzet az orrunkban, a fény a szemeinkben, a virágok a lábunknál, a munka a kezünkben, az Igazság ösvénye előttünk.
Ne kapaszkodjunk a csillagok felé, de becsüljük meg a hétköznapi feladatainkat abban a biztos tudatban, hogy a mindennapi kötelesség és a mindennapi kenyér a legédesebb dolog az életünkben.”(Robert Louis Stevenson)
