Volt egy ilyesmi szövegű régi-régi nóta:
"Egy pillanat, mely semmit sem kérdez,
Pillanat, mely csak a tiéd.
Mikor nem gondolsz semmire, ott terem, stb...még a refrén zümmög a fülemben:
Ne engedd elröppenni múló pillanat fényét,
Ne engedd elröppenni, ó a pillanatot!
Hiszen a percek adta apró öröm az élet,
Ne engedd elröppenni, mert majd bánni fogod..."
...a zene is "megvan", de hogy ki(k)hez köthető, hát nem igazán emlékszem...nagy valószínűséggel mindez még "megboldogult tándalénekesnek készülő" koromból való, a csutkamikrofonnal "erősített " fellépések korszakából...helyszín az udvar hátuljában lévő kert, aholis állt nagyapának egy kiszuperált vetőgépe, és amely az időtájt leginkább már csak a világot jelentő deszkákat volt hívatott szolgálni...a jelzett i időszak -nem árulok el nagy titkot - nem a közelmúlt megasztáros évekből való...ennyi kortörténet (vagy kórtörténet...nem is tudom:) után a jelen!
“A beszéd képessége emberi kiváltság, a hallgatni tudás emberi kiválóság. A kimondott szavak mögött szándékok rejlenek; a hallgatásba bölcs megértés, türelem, tisztelet vegyül. Egy embert inkább hallgatásából, semmint beszédéből ismerhetünk meg – vagyis abból, hogy kellő pillanatban hallgatni tud.” (Tatiosz)
…bocs..én ezt most felülírnám, tisztelt Uram! Mégis elmerengek, elgondolkodok, és vagyok ilyen „nyakas”, hogy még ki is mondom, azaz leírom….és valószínű, történik mindez egyebek között azért, mert ha:
“Ha emberekkel van dolgunk, sose feledjük el, hogy nem logikus lényekkel van dolgunk. Érzelmi lények vagyunk, akikben hemzsegnek az előítéletek, és akiket büszkeség és hiúság kormányoz.” (Dale Carnegie – Sikerkalauz)
Vitába szálltam egy komment erejéig, de nem haraggal, csupán mert azt gondolom, van az másként is, hogy csak egyetlen pillanat lehet döntő két ember kapcsolatában:
„…az egyetlenséget én nem kizárólagosan a pillanathoz kapcsolnám...még fontosabb számomra a személyiség ..megismerni ugyanis egyetlen pillanat kevés…sőt egy élet sem elég… az viszont igaz, hogy ha nincs meg az a pillanat, amelyben eldől, hogy akarja-e az ember vagy sem, akkor a lehetőség még csírájában el lett fojtva..”
Azt gondolom, és ebben egy tegnapi beszélgetés egy kedves ismerőssel még inkább megerősített valami hasonló kérdéskör taglalása kapcsán, hogy…de ezt nálam sokkal ékesebben szólva Gary Chapman a következőképp fogalmazta meg:
“Nem az a legalapvetőbb érzelmi szükségletünk, hogy szerelmesek legyünk, hanem az, hogy társunk őszintén szeressen, olyan szeretettel, mely nem az ösztönökből fakad, hanem értelmi és akarati világában gyökerezik. Arra van szükségünk, hogy olyasvalaki szeressen, aki szabadon döntött mellettünk, s aki meglátja bennünk a szeretetreméltót.
Az ilyen szeretet erőfeszítést és önfegyelmet kíván. Azzal a döntéssel jár, hogy energiáinkat befektetve a másik javát igyekezzük szolgálni, s ha erőfeszítéseink nyomán gazdagodik az élete, az minket is megelégedéssel tölt el, hiszen őszintén szeretünk valakit. Ehhez nincs szükségünk a szerelmi mámorra. Valójában az igazi szeretet a szerelmi állapot elmúltával lép életbe.”
…mindez pedig nem dőlhet el egyetlen pillanat alatt…ehhez több idő szükségeltetik…ez az egymás „elfogadó – megismerésével” realizálódhat…nem vitatom, hogy ennek a dolognak létrejöttéhez kell valamiféle „muníciónak” léteznie, pezsegnie, zsiborognia, izzania kell a levegőnek körülöttünk, és amit receptorainkkal érzékelhetünk akár egész konkrétan (mondjuk kicsit túldimenzionálva úgy fejezzük ki, hogy ”beleestem, mint ló a gödörbe”- és bocsi a képtelen képszerűségért!-, de történhet úgy is, hogy valami ezerrel azt súgja, azt erősíti belülről, hogy nem mehetek el mellette, kell nekem, ha nem is lesz egyszerű….és persze még optimálisabb mindez abban az esetben, ha a másik is hasonlóan érez… s ha ez „összeáll”…az esetlegesen annyira mélyen nem óhajtott, de szükségszerűen mégis megvívott harcok ellenére kitartóvá, egyáltalán működőképessé válik, mi több, működik is…nos akkor már TUTI, hogy átérezhetőek, megismerhetőek, megélhetőek Müller Péter sorai
“Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a “valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a “senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy “Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” – miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: “Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!”
Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk.
Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.”
…hát szerintem is….és ez nem egy pillanat alatt következik be…
