A karosszékből álljanak most fel

Mozgásra 5 perc nem is nagy idő,

És minden 'reggel 'ismételhető!"

….legalábbis amíg esik a hó…merthogy így indult a nap, jóllehet az m1 valamikor esténként harangozta, zenélte „fel" tv-torna műsorát…na, ez sem a közelmúltban volt....jónéhányónk bizton emlékszik még rá…

S egy régebbi  adást felemlegetését követően fentebb pár sorral vázolt tornamutatványok közepette (mivel az agyműködés eme dologhoz nem igazán szükségeltetik, vagyis) sepregetés közben - Juckó biztatásán felbuzdulva - elkezdtem kutakodni gyerekkori iskolás élményeim után, melyeket az emlékezetem, ha pontosan determinálom, a passzív emlékezetem megőrzött. 

Második osztályban új tanító néni vett át bennünket, Hajmási Ildikó…és most bevallom, előkerestem az általános iskolai bizonyítványom -amiben  a névre  a történelmi hűséget szem előtt tartva - ráellenőriztem…

Arra nagyon emlékszem, annak idején rajzolni olyan fenemód nem szerettem…mára már konszolidálódott a helyzet, inkább úgy fogalmaznék, másolni elég jól tudok…

Valaha a gyerekszoba falát innen-onnan „összehozott" munkáim tették  lakályosabbá Kincsecském számára: Hápi kacsa, tv-maci, az ágytakaró nyuszikája, kutyusa, vagy éppen Frédi és Béni a két kőkorszaki szaki, stb. talán hitelesen bizonyítják…aztán amikor Ő már úgymond  kinőtte, az osztálytermem falát dekoráltam velük, nem teljesen önzetlenül, bevallom, hiszen úgy napközben is egy-egy szempillantás erejéig újra „visszarepülhettem", magamhoz közelebb érezhettem az emlékezés által azokat a csodálatos időket, mikor még a falon keresztül is meghallottam egy-egy éjszakán ahogy megfordul, és lecsúszik róla a takaró, amikor még  „Jatács Tina"-ként mutatkozott be, és sorolhatnám aprókorabeli történeteit…azt nem állítom, hogy osztatlan sikere volt az elképzelésemnek, lévén, hogy azt az Ő személyes ereklyéinek tartotta, és már mégis, anya, azért mégse- érvelgetett...egyes gyerek, azoknak minden hátrányát, előnyét produkálva...de aztán rám hagyta..

Önálló alkotás terén, mellyel rajzolás iránti tehetségem megnyilvánult, a házikó és pöttyös labda szintjén megragadtam…ez sem lehet véletlen: előbbi az én, utóbbi a lányom óvodai jele volt…

No, de vissza a múltba…. valami őszi alkotás lehetett – talán, de mérget nem vennék rá -, és a rajzórát valami miatt helyettesítette egy másik tanerő…nos, Ő megkönyörült rajtam, és besegített a mű elkészítésébe…ez nem is lenne főben járó bűn, úgy vélem…de ami eztán következett, nos, ez az ami igazán emlékezetessé tette a történéseket…..akkor még bizony osztályozás volt, szó sem esett szöveges értékelésről…így aztán legközelebbi órán kiosztotta az „állandó"   tanító néni az előző órán mással készített munkát…s láss, hallj csodát: az értékelt munkadarabon egy csodaszép hármas díszelgett  érdemjegy gyanánt…szóval az történhetett, hogy az egyik kollegina  nem igazán értékelte túl a másik rajzkészségét…egyikőjük megrajzolta, a másik leosztályozta az én nevemmel „fémjelzett rajzot"…ha így jobban belegondolok, nem tartom valószínűnek, hogy én lehettem az, akivel kivételezett volna aktuális osztályfőnököm….vagy nem is nekem szólt a tulajdonképpeni osztályzat, csupán valami lappangó titokra sikerült rávilágítani, mely kettejük egymáshoz való viszonyában bújt meg…ezt mára már eldönteni teljesen lehetetlen…nem is igazán akarom…de intő példaként szolgálhat a pályára lépőknek: jobb azért TUTI tájékozódni, mi is történik osztályunkban, amikor mi éppen nem vagyunk jelen….

...nem, nem szerelem, mégcsak nem is randevú...de téma komolyságát illetően csupa nagybetű, mert szuperszép, életre szóló érzések...az ELSŐs tanítónénimet Szalay Józsefnének hívták....akkoriban nem igazán volt szokás keresztnevén szólítani, ma ez már kicsit "átrendeződött"...talán nem is baj...elvégre a tiszteletet nem a név vagy "funkció" szerepeltetésével  lehet megadni...annak íze, fílingje van, ahogy elhangzik a kezdeti "óvó néni, sőt gyakran "anya" elnevezést követően a "tanító néni" megszólítás...mára ezek helyett leginkább a keresztnév használatos .....gyakran megesik, hogy a nagy hévben, amellyel tudatni akarnak valamit, átkeresztelnek bennünket az éppen aktuálisan másikónkra:)
Ilyenkor szoktam viccelődni, hogy "Rendben, akkor alacsonyabb leszek, és szőke!" (lévén, hogy kollégnőmmel két lényeges különbözőségünk a magasságunkon, hajszínünkön alapszik...szerencsére munkában nincs nagy eltérés...

És még egy pár szó elsős tanító néni -ügyben....édesanyám mesélte valamikor hogy a tanító nénim mondta el neki velem kapcsolatban, azt a történetet, hogy amikor Ő a padok között járkált, felügyelve a munkánkat, bizony nagyon ritkán esett meg, hogy valami módon ne érintsem meg, ha mást nem a köpenyét...és nemcsak én voltam így azt gondolom...egyszerűen imádtuk ...azaz azt gondolom, volt kitől ellesni a gyerekkel való bánásmódot...és ezt TUTI nemcsak azért írtam, mert hogy: "Csak a szépre" emlékeznék...

 A csoportos kategória győztesei lettünk:)))

Hát volt öröm, mit ne mondjak...a jutalom torta secperc alatt eltűnt a kis ördögök gyomrába:))
Nagy élmény volt...szóval megerősítést nyert már nem egyszer, hogy valaha a lehető legszebb pályával jegyeztem el magam..és persze, hogy nemcsak ezek a pillanatok íratják, mondatják velem...az izzadságszagú, munkás hétköznapok éppen úgy magukkal tudnak ragadni, ahogy az ilyen ünnepi alkalmak...

Többször is hallottam már olyan megnyilatkozást, hogy valaki már kicsi korától kezdve tudta, hogy ez vagy az akar lenni...
Nos, én nem úgy születtem, hogy konkrét elképzelésem volt, mit is szeretnék csinálni, ha nagy leszek..azt nagyon érteztem, hogy valami olyasmit gyakorolnék szívesen, ami emberekhez kötődik...még jobb, ha gyerekekhez....aztán -most ne nevess ki!- érettségi tájékán már az is számított, meddig van kimenő....bizony kollégista lévén megtanultuk, ez is szempont:)
Barátnőmmel meg is állapodtunk, hová adjuk be a jelentkezési lapot...aztán az élet, a szerencse, a produktumunk azt hozták, hogy neki nem sikerült bejutni a tanítóképzés -szerintem- akkori fellegvárába....na jó, hadd legyek már ennyire önző és elkötelezett egykori iskolám irányába...habár a város nem igazán tudta magát megszerettetni velem, és ebben TUTI nem a város volt a hibás....egyszerűen akkori életekorom szerelmi szála akkortájt  nem oda kötött-ahogy persze később sem, hiszen az már odakerülésemkor adott volt....
Hová is képes elkalandozni az ember, most olvasom csak vissza...ott kalandoztam el kissé, amikor is a pályaválasztásomat jártam körül...lényeg, hogy örömöm, bánatom, kudarcaim, sikereim, egész eddigi életem köt egy olyan munkához - melyet a harmincadik tanévben tevékenykedve talán nem kis túlzás azt mondani-, hogy a lehető legoptimálisabban sikerült megválasztani...akkor....de mostanság valahogy nehezebb ezt megélni...mostanság nem az a   világot van, hogy mindez elég lehet ahhoz, hogy azt gondoljam, innen mehetek nyugdíjba...és ez bántó, fájó, és minden olyan, ami keserűséggel tölthet el.....ezért is kellenek az ilyen impulzust adó eseményeken túl azok az izzadságszagú, dolgos hétköznapok is...és ezért is jó, hogy megesnek olyan beszélgetések, véleményezések, mint aminek aktuálisan ott a jelmezbálon ma is fültanúja lehettem....hiszen nekem mondta...és nem azért mert őrülten kellene pedáloznia, erről aztán közel szó sincs....és ezért mindért nagyon hálás vagyok jósorsomnak...jóllehet olykor-olykor éppen annak a szemét nemigazán nyitja rá az emberre, aki döntési joggal bír az illetőt érintő kérdésekben...de itt most nyissssz...talán egyszer erről is, majd egyszer máskor...most nem...mert nem a bánat ideje ez -ha már egyszer ezt a címet választottam, ugyebár-, hanem az ünneplésé:))

Nos, ha tegnap vagánykodtam -bár igazándiból nem annak szántam-, milyen hosszút sikerült csicsizni, ma hasonlóról szó sincs...Annak rendje-módja szerint eldöntöttem a csatorna programok kínálatát böngészve, hogy a hírműsorokat követően kezdek egy krimivel, majd könnyebb lélegzetűre váltok az m2 palettáján, és ha még mindig ébren leszek, hát akkor sem kell unatkozni...reggel meg ugye hétvége, tehát nem sípol az ébresztőm...
Mondják: ember tervez....merthogy már a kis belga Hercule Poirot felügyelőnél elvesztettem a fonalat, és "Álomország tengerpartjára" érkeztem...pedig nem vagyok Paff, a bűvös sárkány...apropó sárkány..hm...szóval "házi" minőségjelzővel már találkoztam...na, meg a kölköcskékkel:)) tegnap Süsü kalandjaival birkóztunk  délután kultúrális keretben...teljesen azért ne ítélj el, micsoda szörnyűséges foglalkoztató vagyok, egyszerűen elkeserít, hogy mennyire eltűntek a klasszikus mesék, és amikor időnk, kedvünk engedi, előkapok egyet-egyet saját gyűjteményemből, amiket anno a lánykámnak szereztem be, és megpróbálom közkinccsé tenni a gyerkőcök között...nézzük csak, hol is jártam..jaja...belga..szóval elaludtam, de előtte, vagy alatta kikapcsoltam a tv-t.
Így is ment ez egészen (mármint "alva") 2 óra után néhány perccel...Zokni hivatása teljes tudatában számon kérte az erre járó cicusoktól, hogy mit keresnek itt éjnek évadján, aztán amit gondolt azt meg megosztotta utcabéli haverjaival..szóval sikerült felébrednem...Verebes Ornéljáért lusta voltam kimenni, kicsit még erőltetgettem az álmodhatnékot, ami nem igazán akart előjönni..némi csatározás után beláttam, győzött az ébrenlét..és ekkor -jobb híján-újra a távírányítóért nyúltam.
Közel két órán át szörfözgettem, de vagy lelőttek, lekaratéztak, vagy éppen agonizált valaki...egyik sem ragadt magával igazán, aztán egyszercsak úgy gondoltam, be kell próbálni még azt az alvást...hát sikerült is...egészen fél 7-ig:)

Hát ennyit a hétvégi nagy pihenésről..de talán majd ma...hogy biztosabbra mehessek, TUTIként az egyik legTUTIbb feszültségoldáshoz folyamodok (folyó nélkül:)....úszom egyet:))

http://www.eletforma.hu/?r=8229

...nos, igen, az utolsó mondattal tulajdonképpen abszolúte egyetértek...de az is igaz, hogy az én aktuális tízes nagyságrendű álmom TUTI nem felel meg a kiírásnak (este 8-tól reggel 6-ig, egyetlen aprócska megébredéssel)..az is igaz, persze, hogy egy Neocitránnal bújtam ágyba az este....... meg hát nem is Montreálban élek....de az meg még igazabb, hogy nagyon érdekel, hogyan is működik az embernek eme "része"...és most önző döggé válok, leginkább a sajátjaim teszik fel a kérdéseket..
Most például ami megmaradt, az ahhoz kapcsolódik, hogy apa itt járt - Ő egyébként tőlem közel 30 km-re él-.

Ugye, hogy ÖD-ségem most is bizonyítást nyer ezzel az egyetlen kis hasonlítással, melyet hozzám viszonyítva adtam meg...szóval közel 30 km van köztünk...
 

Tehát itt járt, és nem volt éppen alkalmatosság, amivel visszautazzon, mert a következő buszindulást későinek gondolta..aztán volt a történetben valamiféle kismotor-szál is...szó sem esett Miciről...de tulajdonképpen nem is jelenkori Őmaga szerepelt benne, meg aztán feltűnt az édesanyám is egy rövidke idő erejéig, talán éppen azt tudattam vele, hogy ne izguljon, majd megérkezik apa valamikorra valamivel..múlt és jelen nagyon keveredett benn...aztán már többre nem igazán emlékszem ennyire konkrétan...no, álomfejtők...lecke feladva..nekem meg már lassan munkába kell indulnom....álmok szárnyán ennyi...irány a valóság!
Előtte még azonban nagyon kellemes hétvégét kívánok!

Jaj, iszonyú nem szeretem az esőt...az elmúlt napokban volt részem benne jócskán...nem a ronggyá áztatós típusból, de hogy a komfort érzésem jóval nulla alá menjen, hát szóval ahhoz éppen elég:(
Mindezen még tovább ront, hogy kedvenc és egyetlen macskám Ribizli szombat reggel óta felém sem néz. Jóllehet az etetést (legalábbis egy részét) nálam oldja meg, Zokni kutyával kevesellik a rendelkezésükre álló terepet, így őkegyelmessége gyakran tölti a szomszédos házak udvarának eldugott helyein a nap egy részét.
Ébredéskor azonban már bőszen szokott kopogtatni- merthogy ja...ezt is tud-, illetve a munkából érkeztem idejét is hibátlanul el szokta találni.

Apropó kopogtatás...az első ilyen nevezetes alkalommal túlzások nélkül mondhatom, hogy a szívbajt hozta rám..s ha ezt még továbbfokozom az időpont megadásával, hát még inkább, hiszen este 10 akkor már javában elmúlt, amikor is szabályos kopogtató hang hallatszott az ablakon.
No, összes bátorságom elő a szekrény aljából, minden villany felkapcs, fogadvásképp a hívatlant, mikoris a függönyt elhúzva megpillantottam a két lábra álló, ablaküvegen egyenletes ritmust produkáló macskamancsot, és hát persze őt magát:))

Most viszont nagyon szívesen látnám már, megvallom...

"Elhált" talán? Rá is kérdeztem kolléganőmtől, vajon van esély arra, hogy a tavasz közeledtét érzi a legény?

.... a szaloncukor csak nálunk maradt hagyományos ünnepi édesség?
http://index.hu/karacsony/2004/etelital/szalon3871/
http://www.origo.hu/noilapozo/receptek/20011213aszaloncukor.html

Se vége se hossza a történeteknek, melyek arról szólnak, miféle furfangot vetettek be, hogy ne lehessen észrevenni a az édességek elkezdett ostromát..... kivel ne esett volna meg, hogy egy gyors cukor eltüntetést követően a lehető legnettebbül visszacsomagolta a fényes szaloncukorpapírt...az igazán nagy meglepi aztán a karácsonyfa lebontásakor érte szüleinket:...remek kézügyességre vallott a produktum...
Szinte hallom:

"-Mégis csak ügyes az én gyerekem..pedig papírhajtogatáskor eléggé akadoztak az ujjacskái:)"

Jóllehet -és ezzel nagy valószínűséggel nem vagyok egyedül- valaha legtöbbször úgy alakult, hogy az édesapám volt, aki a visszacsomagolást elkezdte már akár karácsony második napján..kedves, mosolyt fakasztó emlékek..kinek ne lenne "birtokában" hasonló...remélem, sikerült egy -két pillanat erejéig aprócska mosolyt előhívni..akkor már megérte...és persze hogy továbbra is boldog ünnepet:)

"Békés csendet, mely elűz vihart,
szent erőt, mely próba közt kitart,
érző szívet, mely enyhít nyomort,
s mély alázattal porig hajolt,
örömet, mely napsugaraként
tud gondfelhők között is szórni fényt,
bátorságot, mely meg nem remeg,
s kész odaadni kincset, életet,
szívet, mely a bűnöst szereti,
gyengeségét, vétkét elfeledi,
és hitet, mely mint a sasmadár,
fölfelé tart, s az égbe száll,
melynek nincs nehéz, nincs "nem lehet",
Ezt kívánom! S kell-e több Neked?"

(ismeretlen szerző)

...elkéstél az üdvözletek feladásával, de emilcímed van, ajánlom a következő helyet:

http://www.e-kepeslap.com/modules.php?op=modload&name=Cards&file=send

A lap alján található egy nagybetűs szöveg:
"Klikkelj ide..."

Nagyon kedves, személyes hangulatú meglepetést lehet szerezni az oldal segítségével:)

Egyúttal nagyon boldog ünnepeket kívánok!

Élt a Hargita oldalában egy magányos fenyő. Senki sem lakott a közelében. Az erdő, de még a legkisebb bokor is olyan messze volt tőle, hogy még a kiáltását sem hallották volna meg, nemhogy a sóhajtásait. Ezért aztán nem is kiáltozott, nem is sóhajtozott. Még a nyári viharok, villámok s a farkasordító telek idején sem. Pedig annyit sanyargatták, hogy az még embernek is sok volna.

Elfásult egészen a nagy egyedülvalóságban. Egyetlen öröme volt, ha nyaranta egy-egy arra legelésző juhnyáj bújta meg az árnyékát, a nagy melegben. Vagy éppen maga a juhász heveredett alája furulyázgatni, tarisznyát bontani. Olyankor még sóhajtott is egyet-egyet, inkább csak figyelmességből, a szép nótáért, s hogy az árnyékot a sóhajával frissebbé tegye.

Hanem a nyáron olyat ért, amilyet még soha. Vidám kirándulók, egy egész iskola telepedett alája. Azóta nincs nyugta a fenyőnek. Egyre sóhajtozik, s mindegyre le-letekint a völgy felé, amerre a kirándulók alóla elvonultak. S mint valami kincseket, nézi az alatta maradt üres konzervdobozokat.

- Mit nem adnék, ha még egyszer közöttük állhatnék - sóhajtotta el bánatát egy véletlenül reáröppent rigónak.

A rigó egyet-kettőt füttyentett köszönetképpen, aztán tovaszállt arra, amerre a kirándulóknak nyoma veszett.

Hogy mit intézhetett a kis rigó, mit nem, nem tudhatjuk.

Jöttek az őszi ködök, esők, havas esők. A fenyő, ha lehetett, még inkább magába fásult. A szelek még a konzervdobozokat, utolsó emlékeit is ellopkodták. Már a földre se nézett többet. Akárhogy tépdesték a viharok, aludt. Már arról se vett tudomást, hogy hatalmas havával megjött a tél. Tőle jöhetett is, mehetett is.

De egyszer csak megrázta magát. Azt hitte, álmodik. Pedig nem álmodott. Hatalmas zsivajra, énekszóra ébredt. Egy nagy udvaron találta magát. Minden ága fel volt cicomázva, és minden megmaradt tobozába, mintha egy-egy csillag költözött volna.

Azóta is ott áll az iskola udvarán. Bánja is ő, hogy az ünnep, a vigalom teltével ágait lecsapdosták. Lomb helyett szárnya nőtt.

Zászló csattog-lobog rajta, s vidám énekszó köszönti minden reggel.

Egyszer élt, hol nem élt, élt egyszer egy emberke, aki a nők népes táborát fémjelezte:)
Nevezzük egyszerűen A-nak.
Mert nagyot álmodni, és az ügyben való járatlansága, tájékozatlanság, magából a tevékenységből fakadó túlzott egyszerűnlátása aztán arra az útra vitte, amelynek meglehetősen hosszú, viszontagságos időintervallum megélését követően tűnik úgy, hogy talán vége... a talán csupán a hihetetlenség jele.

A csekélyke tapasztalata azt diktálta, hogy amennyiben venni akar valamit, nagyjából az a gyakorlat, mint a hétköznapokon..beszél róla, kérdez, érdeklődik, meglátja, megtetszik, eldönti, kifizeti, papírokat átveszi, sajáttá iktattattja amilyen gyorsan lehet, és örül, mint majom a farkának..na ja...a háziasszonyi szemlélet alapján meg aztán még egyszerűbben történik mindez, lásd a piaci vásárlásokat.

Egy-két monmentum aztán nagyon megkeserítheti az örömét, s menetközben rendkívül jártas lesz, de már az ügy szempontjából bizony késő..."sohanemgondoltam" helyzetbe kerülése folytán megjárja a kanosszát..s bár folyamatosan igazat mond, amit élőben el is hisznek, mégis azt tapasztalja, jobban-jobban magával ragadják a történések...végigéli a számára olyan hihetelenül hangzó fogalom fokozatait.

Rettenetesen elkeseredik, meg-megborul, de csak szajkózza az igazát, küzd, harcol, tépelődik már-már oda fajul az elkeseredése, ha ezért az jár, hát legyen... s mindez abból fakadt, hogy egy papírral több volt, mint kellene..

Neki ugyan csak egy, de menetközben, a közel fél éves mámort követően robbant a bomba: bizony van egy másik is..phű..hihetetlen, de így volt...aztán szépen lassan felgöngyölődött az egész herce-hurca...közben persze a hónapok teltek, szerencsételn "A" Damoklész kardjaként élt meg minden egyes értesítést arról, hogy küldeménye érkezett, de nem találták, így fáradjon be ekkor és ekkor és ekkor, hogy átvegye....s mikor a teljes helyzet feltérképeződött, és olyan döntés született, mely igazán jól rámutatott ki a hunyó, nos akkor még beígérődött a következő fokozatú döntettetés...
Ennek aztán, mint utóbb kiderült hősünk már nem volt tevékeny részese, mert a papír körüli vitát a maradék "négyes fogat " lett volna hivatott megvilágítani, lévén, hogy "A" tudtán kívül produkálták -jóllehet "A" elsőrendűként volt értelmezőzve végig a történések során...

Az egyik páros szerint csak egy létezett, de lehet, hogy indigós volt, míg a főhunyó és társa állította: minden részlet feltárásra került közöttük, így aztán tudták is..na, ez az, amit rögtön a legelső alkalommal látni lehetett, hogy homályban fog maradni az idők végeztéig az ügy természeténél fogva.

Tegnap aztán jött egy levél, mely taglalja, záradékolja az egészet...

"A" kellemesebb karácsonyi ajándékot nem is nagyon tud elképzelni, mint a közel másféléves rémálom bevégzését... nos, a sors, az igazság, és úgy egyáltalán a malmok lassan ugyan, de őrölnek...

..ünnep..jóllehet, a 24-e miatt hosszabb a munkahét, mégis valahol mindenkinek hoz valami nagyon jót is a karácsony...legyen az pont a napján vagy máskor...
Legyen az ünnep hát ne nap, hanem eseményfüggő!
Mennyire jó lenne, ha sikerülne is a szeretetet nem alkalomszerűen, hanem általában megtapasztalni... ennek áhításakor nem arra gondolok, hogy innentől unásig imádjuk egymást..csupán ne legyenek álmatlanok az éjszakák, mert olyan szinten sikerült valakit megbántanunk és viszont...tudjunk továbblépni, megbocsátani...mégha van ebben egy kis fikció is ....

Ez a hét még tehát a várakozásé, de ne csak ebben a pár napban gyakoroljuk azokat a gesztusokat, amelyek örömet okozhatnak másoknak..ha jól megtanultuk a fizikát, a hatás-kölcsönhatás kapcsolatáról, ezerrel tudni kell, hogy nemcsak adunk, kapunk is, mert az öröm-csillagszóró csillagocskái ránk is visszahullanak:)

Ezen a héten tehát, és persze máskor is tehetünk apró lépéseket egymás felé anélkül, hogy bele kellene szakadni, és azzal együtt, hogy mi is részesülünk belőle...nem nagy dolgok ezek: napi kedves szavak, tettek, vagy éppen a megszokottnál több figyelemtől egészen a megbocsátásig...

Innen fakad a mai mottó:

“Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel. Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.” (Paulo Coelho: A fény harcosa)

Még valami:

"Amit eléjük teszel, legyen rövid, hogy elolvassák, világos, hogy értékeljék, képekben gazdag, hogy emlékezzenek rá, de mindenekelőtt pontos, hogy a fénye vezessen." (Joseph Pulitzer)

....és én nem fogadtam meg, hiszen nem rövid, nem "képteli", de úgy vélem, hogy pontos és világos:)

Jóllehet, nem kérdezett senki, meg nem is "tettem le" fényjegyre valót...mégis...a lakótárs jogán...szóval én úgy képzelem, ha egy település szeretné gyönyörködtetni az ottaniakat és a keresztülhaladókat ünnepi kivilágítással, akkor nem csupán a központot ékszerezi fel....jó esetben átvisz az út a főtéren, de vannak rövidebb utak is, úgymond "lecsap" az ember, megtakarít valamicskét...szóval ha rajtam múlna, feltétlen egy, a városkát átszelő utat díszítenék fel....amely bevisz oda és kivezet onnan...úgy, hogy madártávlatból letekintve látható legyen egy megvilágított sáv, amely átmegy a falun, városon...mondhatni átvezeti a közlekedőt...de mivel ehhez nagyon aprócska vagyok, meg mint említettem volt, hozzá sem járultam...

Aktuálisan akár ottlakóként sem biztos, hogy megadatik számomra az élmény... már ha a rövidebb utat választom, és elkerülöm a "nagyon-centrumot"...

Kolléganőm, aki szorgalmasan készült asztalunknál a következő órára, amikoris majd már  övé lesz a katedra,  mit sem sejtett meg mindebből...sőt meglehetősen meglepetten tekintett rám, amikor két szó erejéig "tetemre hívtam"...a lurkók közül is talán kettő volt, akinek szemet szúrt "boszorkányosságom", de olyan szinten érte őket, hogy nem igazán tudtak mit kezdeni túlinformáltságukkal, melyet abban az ominózus pillanatban szereztek meg, amikoris tenyerembe landolt a porcelán "egyesem".

Aztán egy gyors telefon és pár megtett km után, mázlimra tehát a lehető legrövidebb időn belül orvosolva is lett a problémám a világ legklasszabb és fokozhatnám fogdoktor nénije által:)