„…öregszik minden,
A kert, a fák, a fal, s a bútorok.
A régi ház körül nagy élet nincsen…
.
Egy kis gyerek dereng emlékeimben,
Egy kis gyerek, ki már nem én vagyok.
Egy kis gyerek dereng emlékeimben,
Egy kis gyerek, ki már nem én vagyok.”
Szombaton jártam erre…valaha nagyon sokszor megfordultam ebben a házban…aki olyan sokat jelentett nekem, sajnos már meglehetősen rég nem lakja…hét évvel ezelőtti halálát követően, csak a temetőbe mehettem, mentem hozzá…. elég hosszú idő eltelt addig, amíg nem kerülővel közelítettem meg az egyébként háza felé eső egyéb úti célom…kerültem inkább, utcákat iktattam be, csak hogy ne kelljen előtte elhaladni…kerültem, mert fájt volna látni az épületet…kerültem, mert a hiány iszonyatosan marcangolta testem-lekem…kerültem, mert a ház körüli hercehurcával nem igazán tudtam mit kezdeni…kerültem, mondhatni megfutamodtam…ma már nem kerülöm, mert úgy gondolom, érzem, nem én vagyok az, aki inkorrekt volt…már ugye, ha volt….ma már nem kerülöm, bár a hiánya iszonyatosan marcangol most is, de próbálom nem erről a végéről szemlélni, megközelíteni…. kellenek, igenis szükségünk van a gyökerekre…ha a látvány olykor-olykor fájdalommal is jár…azonban tudatosan nem az elmúlásra, hanem a létezésre koncentrálok….arra az ajándékra, hogy VOLT az életemben…hogy Ő volt nekem….”Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént!” Gabriel Garcia Márquez szavai immár sokadszorra mutatnak utat számomra….szombaton már arra is „összegyűlt az erő” bennem, hogy megörökítsem a házat, ahol valaha annyi, de annyi jóban volt részem, aminek annyi, de annyiszor nyitottam kapuját…annyi, de annyiszor megvigasztalódtam, ha valami fájt…annyi, de annyira sokat kaptam emberségből, tartásból, szeretetből, s ha kellett, hát dörgedelemből is…annyi, de annyira TUTI biztos pontot tudott nyújtani…egy helyet, ahol a mindig tárt kapu fogadott, ahová bármikor betoppanhattam…ezek a helyszínek rettenetesen kellenek az emberek életében…és ezt a teret nagyon kellene tudni nyújtani, produkálni az ember gyerekének életébe is…ó, azok a felejthetetlen pillanatok, órák, évek…mind-mind csak az emlékeimben élnek…egy-egy alkalom, mikor kezemtől nyílt a konyhaajtó, és meghallottam hangját, hogy: - Te vagy az?
- Isten hozott…és már nevettünk, mert együtt folytattuk, hogy - mikor mégy?
Azok a csodálatos étkek…és napi ötször sem sok, soha meg nem unott, mindig fogyasztható, alapigénytelen, mégis csúcs krumplirántotta, melyet akárhogyis próbálom, nem sikerül előállítanom…mind-mind itt élnek bennem…. annyi, de annyira mélyen, kitörölhetetlenül „belémégve”….és ha bármit is igen, de ezeket senki el nem veheti…ez az enyém… és az övé….ahogyan rajtunk kívül még nagyon sok nagyi-unoka kapcsolat magában hordoz hasonló élményeket, melyeket egy idő után a régi ház látványa vulkáni erővel hoz felszínre….
“Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van. Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.”
“Valahányszor elindulsz otthonról, húzd be az állad, emeld fel a fejed, és szívd tele a tüdőd levegővel, idd be a napfényt, köszöntsd mosolyogva a barátaidat, és szívvel-lélekkel szoríts mindekivel kezet. Ne félj attól, hogy félreértenek, és egy pillanatig se törődj az ellenségeiddel. Döntsd el határozottan mi a szándékod, aztán pedig egyenesen törj a cél felé. Legyen szemed előtt a magasztos cél, amit kitűztél magad elé – és akkor egy idő múlva észreveszed, hogy öntudatlanul is megragadod azokat a lehetőségeket, amelyek vágyaid teljesüléséhez szükségesek, ugyanúgy, ahogy a korallállatka kiválasztja a tenger habjaiból mindazt, amire szüksége van. Képzeld önmagadat annak a tehetséges, komoly, hasznos embernek, aki lenni akarsz, és ez a gondolat óráról órára jobban átalakít majd, hogy saját eszményedet megközelítsd… A gondolat minden, őrizd meg e helyes lelki magatartást: a bátorság, az őszinteség, a jó kedély szellemét. A gondolkozás szinte alkotás. Minden jó dolognak a vágy a szülője, és midnen őszinte imádságot meghallgat az ég. Olyanokká leszünk, amilyenekké szívünk mélyén lenni szeretnénk.” (Elbert Hubbard)
Zoknimka új szerkót kapott...egy kicsit szellősebb, könyedebb nyári fazon:)) Hálálkodását..hát nem mondom, hogy teljes elánnal fogadtam:)))
Nem kis fejtörést okoztam „sajátönmagamnak” az ügyben, hogy a mai témámat mibe, hogyan is csomagoljam …hogyan szerkesszem be úgy, hogy ne legyen okostojáskodó, ne legyen túl sok, de kevés sem…merthogy a belibbenő nyár illatához - és ez adja dominanciát, az ILLAT uralkodott el mindenek felett - agyamban kapcsolódó dolgok mind-mind „vulkánná lettek”:) …masszívan ki akartak törni, feltétlen felszínre akartak jönni…meg akartak „örökíttetődni”…hát gondoltam egy nagyot és merészet, csigamód behúztam csápjaim, teret engedtem a harsányan kirobbanni készülő gondolatoknak, ugyanakkor kellemeset időutaztam, hallhatót szippantottam zsenge ifjúságom történéseiből, múltamból, megénekeltettem azt, de normál „a” hangról indulva, semmiképp sem hamiskásan…. elhúztam simogató, mégis színes nótáját:)…vagy esetleg ezek után mások az enyémet:)….ha más nem is, egyet úgylehet TUTIra vehető…rezzenéstelen arccal, mélabéla-mód ezek a sorok nem lopóznak be senki elefántcsonttornyába, két fül közötti magánterületére …a téma legtöbbőnket megbizseregteti, érintetlen nem maradhat, aki közel s távol kapcsolatba kerül illattal, színnel, hangokkal, ízzel, tapintással..úgy egyáltalán az érzések, melyek útján a külvilágra vagyunk képesek „vevők” lenni…és akkor még nem volt szó igazán arról, amikor mindez a szokásos módon eltérően működik:
A napokban lefoglalta gondolataimat az a bizonyos osztálytalálkozó, mely életem második tanévében tanítani „próbált” tüneményes kis elsősei szerveztek 20 év múltán, s amelyre az a megtiszteltetés ért, hogy engem is meginvitáltak…további képanyagot, nagyon szívhez szóló emileket is kaptam, mely aztán tovább bizsergette bennem az emlékeket, míg egyszerre eszembe jutott a harmincéves érettségi találkozónk…talán az időpont sem annyira a véletlen műve, hiszen a ballagást követően az elkövetkező hétfőn kell számot adniuk felkészültségükről a végzősöknek…tehát egy kis időutazás, és visszarepültem először csupán két évvel korábbra ( majd ennek kapcsán meg még visszább:)…előkerestem aktuális jegyzeteim, és most ideszerkesztem, hiszen:
Megígértem, hogy beszerkesztek egy valóságos élményt, mely annak hiteléül szolgálhat, hogy az elvégzett munkánk gyümölcsét úgylehet évek múltán ízlelhetjük meg…és akkor nem arra gondoltam, hogy kimutatást készítek arról, ki milyen területen talált magára azok közül a gyerekek közül, akiket megtanítottam az elmúlt évek során írni, olvasni... hozok egy ennél sokkal konkrétabb példát a "sajátaim" közül egy, a közelmúltban történt esemény kapcsán…számomra ennek a történésnek az üzenete egyféle pozitív visszajelzés a végzett tevékenységemmel kapcsolatban… a főiskola utolsó évében nappali hallgatós jogviszonyomat levelezősre cseréltem…ennek elsődlegesen az volt az oka, hogy megyei ösztöndíjas lévén - ami akkori „valutaárfolyam” szerint havi 700 forintos összeget jelentett tanulmányaim idejére - olyas kósza hírek jutottak a fülembe, hogy azon korábbi évben végzett tantársaim, akik szintén ezzel bírtak, a maradék álláshelyek közül választhattak, vagy vissza kellett téríteni a kifizetett pénzt…arról most nem szólnék, hogy a döntést még mennyire „siettette” a huszonnal kezdődő évekre jellemző szerelmi életem:)…tény, hogy hírét vettem egy első helyen elfogadott pályázat visszamondását (mivel az illető lány az őt inkább csábító fővárosban kapott igenlést szívesebben vette, hát azt választotta)…ez a helyszín számomra optimális paraméterekkel bírt, hát le is csaptam rá, annak rendje-módja szerint…az iskola azonban akkor még hezitált, mivel nem tudták azt, amiben én már akkor első kézből TUTI biztos voltam…nem csűröm-csavarom, végülis én lettem az, aki az adott helyen tanítójelöltként (merthogy ez volt a titulusom) 1979. szeptember 1-jével elkezdhette a tanévet…itt három évet töltöttem, és ebből a második évben első osztályt kaptam, ami azért nem volt kis dolog….mivel azonban egy kísérleti program bázisaivá lettünk, a következő első osztály is a „maci” szellemében indult, és újra velem…no, akik ekkor kezdtek mára bizony idősebbek az akkori önmagamnál is…mikorra másodikosok lettünk volna, lévén, hogy tulajdonképpen az még nagyon az az időszak volt az én életemben is, hogy kerestem a helyem, szóval rövidre fogva két településsel közelebb költöztünk, azaz éppen oda, ahol most is élek…aztán teltek-múltak az évek, és nem kis nosztalgiával gondoltam ezekre az időkre… szintúgy pillantottam a valamikori szolgálati lakásra azon alkalmakkor, amikor átutazóban voltam ezen a településen…aztán az internet megjelenésével feltűntek a közösségi oldalak, ahol aztán jónéhány valamikori kis tanítványom neve nagyon ismerősen csengett….néhányan megjelöltek másokhoz meg éppen én „kopogtattam be”…de akkoriban tulajdonképpen csak ennyi történt …és akkor az elmúlt augusztusban kaptam egy levelet, hogy megszervezik az osztálytalálkozójukat - ami első volt a sorban - és nagyon szívesen látnának….mit ne mondjak, elvarázsoltak…az ugye teljesen rendjén való, hogy a felsős kollégák ott szoktak lenni egy-egy osztálytalálkozó vendéglistáján, főleg, ha ott is él a tanár néni, bácsi, azóta is…de hogy én, aki huszonhat éve kerültem el onnan, ráadásul egyetlen évig voltunk „munkaviszonyban” egymással…azon a szombat délelőtt izgalmamat levezetendő óránál is tovább böngészgettem a közösségi lapot, meg azt a pár régi fényképet, amely birtokomban volt…aztán megérkezve előkerültek a résztvevőktől további kincsek….annyira jó volt látni őket, és persze rájuk ismerni….egyszerűen leírhatatlan volt az öröm, majd az élmény is, melyben részeltettem múlt év szeptember 13-án….a nevek szépen sorba visszajöttek…amit igazán rekordteljesítményként tartok számon, az pedig az, hogy miután elém tettek egy harmadikos korukban készült osztályképet, 2-3 kivételével be tudtam a név alapján azonosítani a fiatalokat…mindenki hozott ugyanis történetet iskolás emlékei közül, amit én különösen nagy figyelemmel hallgattam, miközben azon a bizonyos fényképen megkerestem a megszólalót…kaptam tőlük egy csodaszép csokrot is a sok kedves szó, történet mellé…mert volt aki éppen első osztályos történést idézett meg tüneményes módon, és persze a többi évfolyam eseményeit is újraéltük…tehát azt gondolom, hogy nem jellemzően rossz emlékeik között őrződtem meg, a meghívás ténye mit sem fémjelezhet jobban, minthogy ott vagyok valahol a nem rossz oldalon.)…elhangzottak tündéri megjegyzések is, ami már-már anekdótai határokat súrolt….egyikőjük pl. aki nagy mókamester hírében állott is mindig, azt mondta, hogy a helyzet az, hogy Ő Pocahontast kereste a szemével megérkezésemkor, lévén, hogy a hosszú hajamat - mely oly’ sok éven át volt a „védjegyem -, akkoriban gyakran viseltem befonva, „befoncsikolva”...és most tekintsünk el a sztori valós irodalmától, ami szerint a Pocahontas valójában Matoaka, és akinek a nevét többféleképpen is fordítják:)…jelen esetben a hangsúlyt a hosszú haj kapta, ami azért „kísértette, kísérte” is őket, mert a szintén jelen lévő egykori kolléganőm, aki váltott engem, bizony szintén hosszú barna hajkoronával bírt….aztán volt egy aranyos történet – melyet megvallom az évek az én agyamból kimostak, és nem azért mert nagyon restellkednem kellene miatta, mégha kellene is - miszerint az egyik srác a „ha már ennyire nem érdekel, akkor menj ki” kifakadásomat abszolút komolyan vette, felállt és elindult az ajtó felé....az összes, akkori elsős életkorának teljes tapasztalatával…meg a gyermeknapi osztályrendezvényünk, az eseményt dokumentáló fényképek…csupa-csupa szívet-lelket melengető emlékek, kedves pillanatok…az már aztán habot képez a tortán, hogy a mai napig levelezünk az egyik szervezővel, akitől épp a minapi postával érkezett a következő, úszás helyszínemmel kapcsolatos „értékelő” válasz-szösszenete, amit én hihetetlen nagy örömmel fogadok…talán megbocsátható bűnözésbe esek a közreadással:
“Mindig többet teljesíts, mint amennyiért megfizetnek, és egy napon majd többet fognak fizetni, mint amennyi a teljesítményed volt.” (ismeretlen)
Ma vásár van.. a György napi…a hagyomány szerint ekkor hajtották ki a juhokat a legelőre…hát most a - közhasználatú nevén – Szúnyogpályára….és nem hajtják, hanem hívják, mi több csábítják....és hát nem csupán a juhokat….egyéb állatfaj is gazdát cserél..nem beszélve a sokféle ruhaneműről, játékokról…. az én falumban a búcsú volt hivatott hasonlót betölteni, amelynek ideje július első vasárnapja…ha nem is teljesen, de valami ilyesmi… az „árus” része legalábbis… ilyenkor a máshol lakó közeli, kicsit távolabbi rokonok is hazalátogatnak…tegnap én is összefutottam egy valamikorival…elég mély hatást gyakoroltunk egymásra, hiszen van már négy éve is, hogy nem találkoztunk személyesen…egy-egy levél erejéig ezideig meg szokott keresni évente egyszer, úgy karácsonytájt…és természetesen én is köszöntöm, kívánok minden jót és szépet nekik…nem tagadom, piszok jó érzés, ha az embert „nem írják le”, hanem megmarad jó emlékezetben…ez fogalmazódott meg bennem látva a szemében megjelenő könnycseppet, hallva elcsukló hangját…igen, a szem is tud beszélni...- szerencsémre - Ő beszélt inkább abban a pár percben…igen, van ilyen, hogy a gyerekkori szokások (márpedig számára a vásár odanyúlik vissza, mert innen származott el, innen ment férjhez) nem törlődnek, s amíg van, aki visszavárja, hát él is a lehetőséggel, hogy pár percre visszarepüljön az időben, felidézze a nyüzsgést, megbizseregteti a szívét-lelkét…meg hát – napjainkban már ez is fő jellegzetésség lett, hogy -megkönnyíti a pénztárcáját is, valljuk be….hát ilyenekre is hivatott ez a nap….tehát állat és kirakodóvásárra csábul ma a város apraja-nagyja…én már jó ideje nem tartozok abba a körbe, aki ezen a „rendezvényen” megjelenik…igaz, egy ideig úgy tűnhet, éppen odatartok, hiszen arra hagyom el a várost „úsznimenetközben”…ahogy ma is nagyon valószínűsíthető mindez…szóval nem szoktam vásározni…ahogy az őszi, szeptember végin sem…az meg a pásztorolás befejeztének, a juhok átvételének, a pásztorbér kifizetésének, a pásztorfogadásnak a napja a legendárium szerint….míg a lányom kicsi volt, még szép, hogy mentünk:)…az indulást általában egy aprócska itthoni alku is megelőzte, mely szerint „egy hasznos dolog és egy „hülyeség” a beszerzendő…nézőpont kérdése, kinek mi a hasznos....neki biztos az ikszedik baba, vagy főzőkészlet, vagy ki tudja már mi is volt éppen a sláger…ennyi nosztalgia után vissza mába…a napot egy TUTI hasznos dologgal indítottam…bár a biotermelők biztos ágállnának az általam kénporos „mosatás” ellen, de –helyzetemnél fogva- úgy tekintem, az a „frankó”, ahogy én ítélem meg…a csodaszépen megindult „szőlőlevelezést” a megjelenő lisztharmat – legalábbis, ha jól diagnosztizálom- ugyanis elég rendesen meggöcsörítette, helyesebben felpúposította…. persze, hogy ennél szakszavasabban is ki lehet fejezni, ami tapasztalható, látható…lényeg, hogy tenni kellett valamit, feltétlen…így segítségül hívtam Permikét (na, egy újabb elnevezett….róla a múltkor meg is feledkeztem)…..a készülődés pillanataiban aktuálisan legfőbb segítségem, Zokni nem mondom, hogy biztos ugyanúgy szeretett volna tenni, ahogy ekkor én…szerintem az arca, ahogy rám néz egész mást sugall…beszédes szemek, újfent..talán valami olyasmit, hogy: „Játssz már végre velem, légyszí!
…koncerten jártam.…az együttes tagjai között két egykori diákunk is van, akik ráadásul két kolléganőm fiacskái….kórustag nem is egy (jelenlegi és korábbi) munkatárs….és a néptáncosok egy része is a mi iskolánkba (sőt, az egyik leánykát valaha betűvetésre, számolásra, írásra tanítottam) járt…tehát többszörösen érintettnek éreztem magam....de ha nem így lett volna, akkor is nagy-nagy mulasztás lett volna kihagyni… a 2009. április 25., Kunhegyes, 18.00 órától a Művház, nagyteremében megtartott műsort, ahol közreműködött Szélcsengő kórus, Csermely kórus, Pátria néptáncegyüttes…..és mit ne mondjak, közreműködtek…és nem is akárhogyan:)
..jól tudjuk: ember nincs az univerzumban, akinek egyszer se kellett volna még ezt gyakorolnia, személyválasztás nélkül…legyen szó közeli, távoli embertársról, szerelmesről, barátról, szomszédról, rokonról, gyerekről, szülőről egyaránt.
Amikor a rossz érzések letisztulnak, egyre világosabbá, hihetőbbé, élhetőbbé válnak
Az úgy volt, hogy kedden, a reggeli postát böngészve akadtam valamikori főisis barátnőm szívhez szóló jegyzetére a barátságról, melyben taglalja viszonyát, tapasztalatait….külön örömöt jelentett számomra, hogy talán egy hangyányira én is oka, generálója vagyok ennek …azzal együtt, és azon túl, hogy a barátai között tart számon, és hogy kis szösszeneteimmel történő egyszer-máskori bombázásom kiváltották belőle, hogy ő is billentyűzetet ragadott és írni kezdett…írom mindezt annak tudatában is, hogy NEMCSAK happy, hanem van utalás bizony keserű tapasztalatokra, csalódásra is…azt már csak zárójelezem, nagyon bízom benne, hogy ennek tárgya nem kizárólag hozzám kapcsolható…igaz, az is emberi lenne, hiszen a legkevésbé gyakorlat az életünkben, hogy csupa szép és nemes és jó cselekedeteink vannak, sehol semmiféle tévedés, felejthető, neadj’ Isten kellemetlen, már-már rossz mozdulat, tett, emlék ….eddig zömében továbbított levelek érkeztek tőle, most meg saját gondolatait osztotta meg velem….ám a mai nap tartogatott számomra egy nem várt TUTI kellemes meglepetést, így aztán csak utána :) ültem le a válaszolni….lévén ez meg az én sk-m, talán nem vétek túl nagyot azzal, hogy ideillesztem:
“ Nagyanyám tanított ezekre a szavakra, hogy felhasználhassam őket életem bármely pillanatában. Amikor a dolgok elképzelhetetlenül szörnyűek, rettenetesen riasztóak, vagy amikor minden ragyogó és csodálatos, feledhetetlen és gyönyörű, mondjuk el magunkban ezeket a szavakat. Ezzel mintegy perspektívába helyezzük a történéseket és elérhetjük, hogy a legtöbbet hozzuk ki minden jóból, és sztoikus közönnyel fogadjunk minden rosszat.” (
….az 1etlen Paradicsom, ahonnan nem lehet kiűzni bennünket!” (J.P.)
…..felelősséggel tartozik a tetteiért, és azért, akit szeret.”
